koncert

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

Duke Ellington: The Blanton – Webster band

2019. december 19.

Ebben a sorozatban, amelynek keretében a jazz története és fejlődése szempontjából fontosnak ítélt antológiák, albumok és lemezek ismertetésére kerül sor előfordul, hogy egy-egy muzsikustól annak különböző periódusából származó több lemezét is bemutatok. Ilyen a mostani rész is, amelyben a jazz egyik legnagyobb alakjának két évet magába foglaló időszakában készült felvételeinek gyűjteményéről lesz szó.

 

 

A mai részben bemutatásra kerülő lemezgyűjtemény első CD-jéről az egyik legismertebb darabot ajánlom meghallgatásra. A szám címe: „Cotton Tail”, játssza Duke Ellington és zenekara. Az antológia  Ellingtonnak az 1940 és ’42 közötti periódusában készített felvételeit tartalmazza, melyet az RCA lemeztársaság 1986-ban egy három CD-t tartalmazó albumban adott ki Duke Ellington: The Blanton - Webster Band címmel.

 

Amint a gyűjtemény címéből következtethető, Ellington olyan időszakában készült felvételeit találjuk a lemezeken, amelyet nem pusztán a zseniális zenekarvezető, hanem két másik sztárzenész neve is fémjelez. Egyikük a bőgős Jimmy Blanton, másikuk a tenorszaxofonos Ben Webster.

A gyűjtemény egyes számú lemezéről meghallgatásra ajánlom az 1940-ben készült felvételt, amelynek a címe: „Jack the Bear”. A szólókat játsszák: Blanton bőgőn, Ellington zongorán, Barney Bigard klarinéton, Cootie Williams trombitán.

Ellington és együttese 1939-ban sikeres európai turnén vett részt, melynek következtében önbizalomban megerősödve és azzal a meggyőződéssel tértek vissza az Államokba, hogy jó úton járnak, zenéjük korszerű és jó, tovább lehet és kell lépni. Valóban, Amerika is jobban odafigyelt Ellingtonra és együttesére olyannyira, hogy a harmincas évek végén a kritikusok és a zenészek a legnagyobb komolyzenei egyéniségekkel emlegették együtt Duke Ellingtont. Még olyan vélemények is megjelentek az újságokban, hogy Ellington Amerika legnagyobb élő muzsikusa. Mindezekkel együtt, Ellington managere Irving Mills rábeszélésére változtatásokra szánta el magát. Több oka is volt. Az egyik az, hogy úgy érezték, hogy a látszólagos sikerek ellenére az üzlet nem úgy megy, ahogy kellene. A másik kifejezetten személyes jellegű volt, Ellington rosszul sikerült házassága ebben az időben bomlott fel, és emberi megújulásra is szüksége volt.   

Tehát, 1939. év őszén Ellington a zenekarába vett egy huszonegy éves, rendkívül tehetséges bőgőst, akit Jimmy Blantonnak hívtak. Ugyanennek az évnek a végén csatlakozott az együtteshez a szintén fiatal dal- és szövegíró, valamint hangszerelő Billy Strayhorn. 1940. januárban egy akkorra már magának nevet szerzett tenorszaxofonos Ben Webster is a zenekar tagja lett. Ez a három muzsikus hatalmas lökést adott az Ellington együttes kissé lassuló szekerének.

A „Bojangles (Portrait of Bill Robinson)” című felvételen hallhatjuk mind az új bőgős, mind az új szaxofonos szólóját. Egyébként ezzel a számmal Ellington a remek táncos Bill Robinson emlékének tisztelgett. Ebben nagy szerepet adott Blantonnak és Websternek is.

Blanton csatlakozása után Ellington rögtön elkezdett számára dalokat írni. Olyanokat, melyekben szükség volt Blanton pontosságára, jókedvű lebegésére, gazdag tónusára, melodikus adottságára, lenyűgöző sebességére, ugyanakkor lírai alkatára. A sok kiváló darab közül a „Sepia Panorama” címűt javaslom meghallgatni:  

Blanton mellett a másik nagy szerzemény a tenorszaxofonos Ben Webster volt. Webster kilenc évvel idősebb volt, mint Blanton, így ő már komolynak mondható zenei előélettel rendelkezett. Eredetileg hegedűn és zongorán tanult, és csak 1930-ban kezdett tenorszaxofonon játszani. Hamarosan Benny Motennel, majd Fletcher Hendersonnal muzsikált és 1940-től lett az Ellington együttes tagja. Itt nagy népszerűségre tett szert, játékának rengeteg utánzója lett. Muzsikája kitárulkozó, ugyanakkor mélyen emocionális. Amennyiben –kissé erőszakolt módon - a tenorszaxofonosokat két iskola szerint csoportosítjuk, melyből az egyik a Coleman Hawkins-féle erőteljes, mély tónusú, gyors vibrátós, a másik a Lester Young-féle finom, levegős tónusú, szinte teljesen vibrátó nélküli játék, úgy Webster – bár kifejezetten egyéni hangzása volt – a hawkins-i stílushoz állt sokkal közelebb.

Webster abban a három évben, amikor Ellingtonnal játszott, meghatározó figurája volt az együttesnek.

Folytatva Webster muzsikájának értékelését, érdemes meghallgatni, „All Too Soon” című lassú darabban az érzelemmel telített ragyogó szólóját.

Az Ellington együttes 1940 és 43 között remek felvételek egész sorát produkálta. Hiszen akkor már valóban a jazzvilág csillagai játszottak az Ellington együttesben. Ilyen csillag volt többek között a trombitás Cootie Williams, a trombonos Juan Tizol, a klarinétos Barney Bigard, az altszaxofonos Johnny Hodges, a bariton szaxofonos Harry Carney, de voltaképpen szinte az egész együttest fel lehetne sorolni.

A „Just A- Settin’ and A-Rockin’” című felvétel ismét ékes bizonyítéka annak, hogy ez a zenekar nemcsak a korszakának, de az egész egyetemes jazztörténetnek az egyik legremekebb együttese volt. A szerzők: Ellington, Strayhorn, Gaines. A szám címe: „Just A- Settin’ and A-Rockin’”. A szólókat játsszák: Ben Webster tenorszaxofonon, Jimmy Blanton bőgőn, Ray Nance trombitán és Barney Bigard klarinéton.

Abban az időben a lemezeladás jelentősen megnövekedett és egyáltalán nem volt mindegy, hogy a zenekar speciális hangzása hogyan jön át a lemezről. Az RCA Victor jó partnernek bizonyult. A felvételek minősége nagyszerű, méltó a zenei anyaghoz.

A most bemutatott három CD-n lévő darabok is szinte valamennyien jazz-slágernek számítanak, hiszen sokszor jelennek meg különböző lemezeken, koncerttermekben, jazzklubokban és jam session-ökön.

Ellington valóban az egyik legjelentősebb személyisége a zene halhatatlanjainak, hiszen darabjaiban, lemezein tovább él, nap mint nap meghallgathatjuk őket. Ezek a számok örömet, élvezetet okoznak mindenkinek és hozzájárulnak ahhoz, hogy életünk színesebb legyen, hogy mi magunk derűsebben lássuk a körülöttünk lévő világot. És ez manapság nagyon sokat jelent.

Befejezésül egy finom Ellington kompozíció meghallgatását javaslom melynek címe: „What Am I Here For?”, miért is vagyok én itt?