fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
1
Dátum : 2021. okt. 1.
2
Dátum : 2021. okt. 2.
16
Dátum : 2021. okt. 16.

Fehér holló No. 10 (Roy Hargrove-Mulgrew Miller: In Harmony)

2021. augusztus 28.

Mélységes mély a múltnak kútja – Thomas Mann sokat idézett gondolatát a jazztörténetre vonatkozóan is igaznak érezzük: nemcsak a reánk hagyományozott hanganyag tengernyi, de abból a bizonyos kútból egyre-másra kerülnek elő korábban nem ismert zenei kincsek, s most már nem kizárólag a műfaj klasszikusaitól, sok évtized távolából, hanem a közelebbi múltból is, olyan tegnapi ikonok műhelyéből, akikre akár a magyar közönség is emlékezhet élő előadásokból.

 

A 2008-ban alapított kaliforniai Resonance Records független, nonprofit lemezkiadó például kettős missziós céllal jött létre: egyrészt kiadványokkal segít tehetséges fiatal muzsikusokat nagyobb nyilvánossághoz jutni, illetve eddig kevés figyelmet kapott idősebbek munkásságára felhívni a figyelmet, másrészt a nagy elődök ismeretlen felvételeit gondozza és juttatja el a hallgatókhoz. Publikációs listája viszonylag rövid, viszont annál csábítóbb: megtaláljuk rajta Bill Evans, Freddie Hubbard, Gene Harris, Scott LaFaro, Wes Montgomery, Tommy Flanagan, Jaki Byard, John Coltrane, Charles Lloyd, Stan Getz, Eric Dolphy, Nat King Cole és Jaco Pastorius kiadatlan vagy részben publikálatlan munkáit. S a Resonance nemcsak minden igényt kielégítő kísérő füzetekkel, hanem a lemezeken hallható zenéket ismertető rövid videokkal is elősegíti kiadványainak (s ezen keresztül az egész jazz) jobb megértését. Bill Evans londoni koncertlemezéről négyperces kisfilmen beszélget Jack DeJohnette és Chick Corea; egy másik videón a színész Chevy Chase idézi fel a nagy pianista alakját; Roy Hargrove és Mulgrew Miller frissen hozzáférhetővé vált albumáról pedig egyik volt támogatottjuk, a később világhírűvé lett Jon Batiste zongorista, a Harlemi Nemzeti Jazzmúzeum kreatív igazgatója beszél. Az Amerikában évente megünnepelt Record Store Day-re megjelentetett deluxe, 180 grammos dupla nagylemezt az ínyenceknek szánták, úgyhogy csupán hétezer példányt gyártottak belőle. A dupla CD-s változat később, bő két héttel ezelőtt került a lemezboltokba. Az egyedülálló zeneanyagot kísérő füzetben többek között Ron Carter, Sonny Rollins és Kenny Barron, a fiatalabb generációk képviseletében pedig Robert Glasper és Ambrose Akinmusire nyilatkozik a Hargrove-val, illetve Millerrel kapcsolatos emlékeiről. Két duókoncert anyagából válogatták össze a dupla lemez műsorát: az egyiket a New York-i Kaufman Music Center Merkin Halljában rendezték 2006. január 15-én; a másodikat a pennsylvaniai Eastonben 2007. november 9-én: utóbbi hely (a Lafayette College) hazai pályának számított a zongorista szempontjából, hiszen alkalmilag a nevezett főiskolán tanított.

Furcsa látvány egymás mellett látni a két nevet egy lemez borítóján. Látszólag ugyanis nem sok köze volt egymáshoz az 1955-ben született zongoristának és a tizennégy évvel fiatalabb trombitásnak. Lemezeiken nem kísérték egymást; közös szerepléseik sporadikusak voltak: az első duófelvételük előtt néhány hónappal azonban mindketten helyet kaptak a Dizzy Gillespie All-Star Big Bandben (Dizzy’s Business), mely ismert jazzszámokból álló repertoárral jelentkezett, vagyis olyasféle műsort adott elő, ami a duólemezt is jellemzi.
A két lemez között csupán ennyi a hasonlóság. A kísérő könyvecskéből megtudjuk: Hargrove ideje annyira ki volt számítva első kettősük estéjén, hogy csupán néhány perce maradt a koncert előtt (a newarki reptérről száguldott a manhattani helyszínre), úgyhogy a két muzsikus, aki korábban még sose játszott egymással duóban (a trombitás ráadásul még életében nem lépett fel dobos nélküli kiszenekarban), sebtében, a függöny mögött állapodott meg a repertoárról. Próbákról, illetve a terem akusztikai körülményeit is tekintetbe vevő soundcheckről szó se lehetett. Ezzel magyarázható a standard repertoár: itt nem holmi közönségcsalogató slágerkoktél népszerű előadása volt a cél, hanem a két muzsikusnak percek alatt kellett döntenie a fellépés közös nyelvéről, melyet mindketten folyékonyan beszélnek. Azt már csak találgathatjuk, hogy például az I Remember Clifford azért került-e fel az eljátszandó darabok listájára, mert Roy Hargrove példaképe Clifford Brown volt, vagy egyszerűen csak egy olyan kompozícióról van szó, melyről Millernek és Hargrove-nak egyaránt volt zenei mondandója.

A Hargrove-Miller kettősön kívül a trombita-zongora duó is szokatlan összeállításnak tűnhet sok zenehallgató számára. Pedig e két hangszer kettőseinek ősi hagyománya van a jazztörténetben: már a 20-as években készült efféle kamarajazz-felvétel Louis Armstrong és Earl Hines közreműködésével; utóbbi később Harry Edisonnal is dolgozott kettesben. Évtizedekkel később többek között Clark Terry és Oscar Peterson próbálkozott duófelvételekkel. A fiatalabb generációk pedig előszeretettel választották e formációt, elég a Harry Beckett/Joachim Kühn, Uri Caine/Paolo Fresu, Enrico Rava/Ran Blake, Kenny Wheeler/John Taylor, Dave Douglas/Martial Solal, Ruby Braff/Roger Kellaway vagy a Warren Vaché/Bill Charlap duóra gondolnunk. A zenei finomságokra érzékeny hallgató mindig örül, amikor efféle előadás kerül a kezébe: itt ugyanis jól követhetők a szerep-elkülönülések, de a hangszeresek szinergiája is.

Mi biztosítja e szinergiát a Hargrove-Miller kettős játékában? Semmiképp sem a közönséges rutin. A személytelen szakmai tudásra és a zenei közhelyekre épülő fellépéseket kár lemezre rögzíteni – ezt az album vájt fülű producerei pontosan tudják. A felelet valószínűleg Mulgrew Miller és Roy Hargrove zenei érdeklődésében és képzettségében keresendő. Mindketten déliek, akik beleszülettek a helyi blues- és soul-kultúrába. Zenei gyökereiket pedig hivatásos zenészként is jól kamatoztatták. Ráadásul mindketten részei lettek a 80-as és 90-es évtized straight-ahead jazz reneszánszának, melyben a blues- és gospel-allúziók természetes, elemi tartozékai a zenének. Ezért is kerülhetett be a műsorba Hargrove Blues For Mr. Hill című szerzeménye, egy tizenkét ütemes bluestéma, melyet itt Miller vázol fel, hogy aztán a trombitás kibonthassa a témából következő ötleteit. Generációs különbségeik ellenére ugyanazt a bopnyelvet használták, amit pályájuk elején a tradicionalisták (Wynton Marsalis, Christian McBride, Wallace Roney, Joshua Redman stb.) között megtanultak. Jó példája ennek Hargrove With the Tenors of Our Time (Verve, 1994) című lemeze Johnny Griffin, Joe Henderson és Stanley Turrentine, azaz három veterán tenoros szerepeltetésével. Hogy a trombitás később hip-hop és R&B/soul lemezeket is készített, többek között RH Factor zenekarával, albumunk szempontjából nem érdekes.

Ami viszont nagyon is érdekes, az az, hogy vajon a hagyományos jazzrepertoár fölényes ismerete és a technikai igényesség – a tradicionalisták jól ismert tulajdonságai – vajon elegendőek-e a jazz megújítására és továbbvitelére, valamint: hogy a tradíciókhoz való erős kötődés vajon inkább lendületet ad emez előadásoknak, vagy a zsákban táncoláshoz teszi őket hasonlatossá. Sajnos az In Harmony nem válaszolja meg a kérdést, viszont gyönyörködhetünk a standard repertoár magabiztos és energikus, mégis intim tolmácsolásában, ami már önmagában nagy élmény.  

A közös bopnyelv folyékony használatát regisztrálhatjuk a lemezt kezdő kilencperces What Is This Thing Called Love című Cole Porter-számban, melyben Mulgrew Miller viharos tempójú bebopot kever blues-zal, Hargrove pedig azonnal egy parádés szólóval mutatkozik be. A trombitás utalásai Dameron Hot House-ára egyben allúziók a közös zenei múltra, hiszen a szám szerepelt a Dizzy’s Business albumon is. Egy szokásos lemezkritika nyilván e szám méltatásával kezdődne, most azonban inkább a tizenhárom számos albumot átszövő balladajátékról essék szó. Először is arról, hogy ezekben a lassú darabokban Hargrove jellemzően szárnykürtre vált, ahogy azt rögtön a füstös tónusban elfújt This Is Always-ban is teszi. Váltóhangszerén bársonyosabb lesz a sound, amihez Miller is tökéletesen alkalmazkodik. A duó balladafelfogása szintén remekül érvényesül Thelonious Monk klasszisában, a Ruby, My Dear-ben; a tónus édesítésében talán a Never Let Me Go jut a legmesszebb – nevezzük ezt az előadást a lemez legballadisztikusabb balladájának.

Gillespie Con Alma című szerzeménye a lemez legmerészebb átdolgozása, mely a disszonancia határáig megy el, hogy aztán az előadás végén visszatérjen a latinos zamat. A Con Alma mutatja meg talán a leginkább, milyen jól működik együtt két nagyszerű, ám különböző vérmérsékletű zenész, a leginkább halkszavú, de technikailag roppant magabiztos pianista, illetve a sokkal fesztelenebb trombitás. A temperamentumbeli eltérések, illetve ezek kiegyenlítődése a zene iránti alázatban megfigyelhető akkor is, amikor bossa nova témát (Triste) vagy calypso ritmikát (Fungii Mama) játszanak.

Az egyébként jó hangminőségű felvétel apró hibája, hogy Hargrove trombitahangja időnként túlvezérelt. 

Mindkét muzsikus fiatalon hagyott itt minket: Roy Hargrove 2018-ban, negyvenkilenc évesen; Mulgrew Miller 2013-ban, ötvenhét éves korában. Az In Harmony a trombitás első posztumusz lemezkiadványa.

 

Resonance, 2021

 

  1. What is This Thing Called Love
  2. This is Always
  3. I Remember Clifford
  4. Triste
  5. Invitation
  6. Con Alma
  7. Never Let Me Go
  8. Just in Time
  9. Fungii Mama
  10. Monk's Dream
  11. Ruby, My Dear
  12. Blues for Mr. Hill
  13. Ow

 

Közreműködik:

Mulgrew Miller: zongora
Roy Hargrove: trombita, szárnykürt