Gerald Clayton vitathatatlanul napjaink egyik legfontosabb jazz-zongoristája. A középgeneráció kiemelkedő képviselője, akinek minden megnyilvánulása megérdemli a figyelmet. Újabban ő is a legendás Blue Note kiadó művésze, Happening: Live at the Village Vanguard c. nagysikerű koncertlemeze után itt van a második BN albuma is.

Az ECM kiadónál az utóbbi időben két fontos változás figyelhető meg. Az egyik az, hogy a korábban azonnal felismerhető és/vagy azonosítható úgynevezett „ECM hangzás” a közérthetőbb, úgymond „mainstream” jazz irányába változott, a másik pedig az, hogy a kitűnő művészi és üzleti érzékkel rendelkező Manfred Eicher remek fiatal, kreatív művészek szerződtetésével bővíti a „stábot”. Ezzel pedig még inkább megerősíti az ECM pozícióját a nemzetközi színtéren. Nos, az Oded Tzur Quartet is ezt az új, friss irányzatot képviseli.

Nehezen tagadható, hogy a 45-55 évvel ezelőtt keletkezett progresszív rocklemezek némelyike valódi zenei csemegékkel örvendeztette meg a hallgatót. Igaz, ez még akkor is, ha hozzátesszük: e különlegességek szinte soha nem értek el nagy népszerűséget, megmaradtak egy viszonylag szűk hallgatói kör kedvenceinek. A világhírű Led Zeppelin, Uriah Heep, Pink Floyd, Yes és Deep Purple mellett olyan páratlan jelenségeket is kitermelt magából a műfaj, mint az indiai zenéből táplálkozó Quintessence egyes albumai, az Electric Prunes f-moll rockmiséje, a The Nice Five Bridges című szvitje, vagy a holland Focus Moving Waves című lemezének B oldalán hallható, több mint húszperces kompozíció (Eruption), melyet egy 1600-ban bemutatott olasz opera, Caccini és Peri Eurüdikéje inspirált. A Jacob’s Ladder világa többé-kevésbé e fél évszázaddal ezelőtti rockbirodalomba kalauzolja vissza hallgatóit, persze a zene a zongorista zenekarvezető egyedi kreatív eszméin jócskán átszűrve szólal meg az új albumon.

Olvasóink unhatják már, hogy többször szóvá teszem a kiadók azon igyekezetét, hogy még az utolsó pillanatban profitot szerezzenek a jazztörténeti jelentőségű felvételek újrakiadásából… Persze ennek pozitív hozadéka is van: a legendás albumok szuper minőségű kiadásaihoz juthatnak hozzá az igényesebb gyűjtők.

Mindenekelőtt rend jellemzi Zolbert új CD-jét, a „Focus”-t. És ha már Zolbert lemezéről van szó, akkor egyértelmű, hogy a „Focus”-on hallható zene a smooth jazz műfajába sorolandó. (Megérne egyszer egy felmérést, hogy hányan szeretik itthon a smooth-nak nevezett irányzatot, már csak azért is, mert úgy tudni, hogy Amerikában például igencsak népszerű.)

Aki kicsit is követi a kortárs jazz fejleményeit, az tapasztalhatja, hogy az utóbbi két évtizedben óriási „nemzedékváltás” következett be, számos új tehetség tűnt fel a jazzvilág élvonalában. Ezek egyik legkarakteresebb képviselője Ethan Iverson, aki már évekkel ezelőtt a szimplán csak a The Bad Plus névre hallgató trió zongoristája volt 2017-ig, majd az ECM-hez „szegődött”, és saját nevén publikált. Legújabb lemezét ugyancsak trió felállásban készítette két ikonikus amerikai jazzművész, Larry Grenadier és Jack DeJohnette társaságában, ezúttal már a legendás Blue Note számára.

A napokban jelent meg a 84 éves Charles Lloyd 2018 decemberében, a San Antonio-i Southwest School of Arts kápolnájában Bill Frisell gitárossal és Thomas Morgan bőgőssel felvett lemeze. A cím nemcsak a trió első fellépésének helyszínére utal, a formáció többes száma jelzi, lesz folytatás. A Blue Note még idén kiadja a sorozat másik két albumát, a tervek szerint a „Trios : Ocean”, Gerald Clayton zongoristával és Anthony Wilson gitárossal augusztus végén, és a „Trios: Sacred Thread”, Julian Lage gitárossal és Zakir Hussain ütőhangszeressel október végén jelenik majd meg.

A különleges név már évekkel ezelőtt is feltűnt nekem, pedig tudtam, hogy a nyugati világban, elsősorban Amerikában bármi lehet egy ember neve. Aztán nemcsak néhány lemezét sikerült megismernem, de 2018 nyarán még láthattam is a Müpában, ahol nagysikerű koncertet adott. Most pedig itt van egy különlegesen érdekes vadonatúj lemeze….

Nagy érdeklődéssel vártuk Klára legújabb lemezét, hiszen a híre már megelőzte azt. Tudtuk, hogy merész lépésre szánta el magát, amikor egy teljes nagylemezt szentel a magyar népdalkincsnek.  Remek album született, amelynél mind a belbecs, mind a külcsín, azaz a zene és a dizájn pompásan sikerült.

Egyetlen jazzrajongót se emésszen a szégyen, amiért nem hallotta még a londoni jazztronica duó nevét. Holnap reggel is bátran a tükörbe nézhetnek mindazok, akik nem tudnak mit kezdeni a jazztronica fogalmával, mi több, az afrobeat szó hallatán is enyhébb görcsbe rándul a gyomruk, mivel csak halvány sejtéseik vannak a kifejezés jelentéstartományával kapcsolatban. Már csak azért se nagy hiányosság nem ismerni e fiatal angol együttest, mert Namali Kwaten (NK-OK), a Blue Lab Beats egyik tagja nem is tekinti önmagukat a londoni neo-jazz szcéna képviselőjének.

Akik valamennyire is odafigyelnek a nemzetközi jazzvilág helyzetének alakulására, megszokhatták, hogy az elmúlt években milyen sok izraeli jazzmuzsikus került a nemzetközi élvonalba. Ezen a fórumon is már több olyan lemezt ismertettünk, amelyet izraeli művészek készítettek, és íme, itt van egy ikonikus jazztrombitás legújabb albuma: Avishai Cohen „Meztelen igazság” című ECM lemeze.

Fontos folyamatot indított el a zene területén is a Waclaw Felczak Alapítvány. Mint köztudott, a szervezet a lengyel és a magyar kulturális kapcsolatok erősítését tekinti feladatának, és sok kezdeményezést mondhat magáénak e területen, annak ellenére, hogy csupán 2018 óta működik. Az alapítványnak van egy úgynevezett tükörintézménye is, amely Varsóban működik, ugyanazokkal a célkitűzésekkel, mint budapesti testvére.

Film és jazz összefüggései mára olyan adatbőséggel szolgáló témává terebélyesedtek, hogy méretes szakkönyvet lehetne írni róluk. Egy rövid recenzióban azonban csupán néhány történeti csomópontot érinthetünk e százéves történetben. Ezen, főleg amerikai előzmények említése nélkül az a jelenség se lenne érthető, amely a tárgyalandó lemezünk apropóját adta: hogy a jazz hogyan vált rendszeres zenei illusztrációvá az olasz film nagy évtizedében (1959-1969).

A jelek szerint jazzszvitek korát éljük: egyre-másra kerülnek elénk fiatal vagy már érettebb korú művészek friss lemezei, melyek tudatosan vetik el a „dalgyűjtemény” hagyományos eszméjét, jelentsen bármit is e fogalom, és helyette konceptalbumokkal jelentkeznek, melyek egészét általában egy nagyobb szvitforma foglalja el. Efféle megoldással élt az elmúlt hónapokban többek között Hiromi és Immanuel Wilkins.

Olykor-olykor előfordul, hogy „reissue” lemezt kapunk a forgalmazóktól, azaz újra kiadott „anyagot”. A közelmúltban a Natalie Cole és a Nina Simone album volt ilyen, de hogy a jazztörténet szempontjából még fontosabbat is említsek: Ornette Coleman két debütáló lemeze is ezek közé tartozott. Most napjaink vezető férfi énekesének pályaindító lemezét adta ki a Blue Note, ami eredetileg 2010-ben jelent meg.