Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
Máté J. György

Máté J. György

1958-ban születtem Budapesten. Magyar-történelem szakos tanári oklevelet szereztem. Az ELTE BTK-n zenei/irodalmi témából, Wagner Nibelung-tetralógiájából írtam a szakdolgozatomat. Az egyetem után, a 80-as években újságíróként dolgoztam a Revue de Hongrie/Hungarian Digest nevű, franciául és angolul megjelenő lapnál, majd a Kortárs versrovatánál. Közben megvédtem doktori disszertációmat is magyar irodalomtörténetből (1987). A 90-es évek első felében elsősorban filmkritikákat írtam. A Gramofon megjelenése óta foglalkozom rendszeresebben jazzkritika-írással. Mintegy harminc kötetnyi műfordításom jelent meg. Négy könyvet írtam jazzről: A rögtönzés művészete (2014), Tommy Vig (2016), Jazz – a szenvedély nyelve (2018) és Készíts salátát (2019, megjelenés előtt).

Tóth Viktor hangszerének, az altszaxofonnak, mint a legtöbb jazzben alkalmazott hangszernek, megvan a hallgatók által jól ismert, elérhető és közérthető, valamint a sokkal szűrtebb publikumnak szóló, nyersebb, „underground” tradíciója.

Ifjúkorunk jazzkoncertjeinek némelyike úgy rögzült bennünk, mint ahol a fellépő együttes a saját hangját kereste, próbálkozott a megfelelő ritmus és tónus megtalálásával. Fiatal zenészek között biztosan előfordul ilyesmi, bár egyre inkább az az érzésem, hogy akkoriban (és utólag) saját útkereséseinket vetítettük bele a felhangzó zenékbe. Ez az emlék azért merült fel bennem épp a most hallgatott dán jazzlemez kapcsán, mert ez minden, csak nem ifjúkori szárnypróbálgatás.

Úgy hozta a sors, hogy épp aznap születhet meg ez az írás, amikor a szóban forgó lemez a boltokba kerül. Pandémia ide vagy oda, változatlanul szinte özönlenek a jazzkiadványok a piacra, s még az a töredék is, amely eljut a kritikushoz, írásban feldolgozhatatlan mennyiség. Miguel Zenón esetében az döntött a megírás mellett más, korábban napvilágot látott, amúgy jelentős CD-k ellenében, hogy egyik kedves muzsikusom szerzeményeiből állította össze új, remekül sikerült albumát.

Közhelyes és aktualizáló bölcsességgel mindenekelőtt azt lehet mondani erről a lemezről, hogy lám, elég egy kellően kreatív szellem, és máris előnnyé változtatható a legtöbbünk által hátrányként, sőt, csapásként átélt kényszerizoláció. A hazánkban is népszerű amerikai szaxofonos – korántsem egyedüliként a nemzetközi jazzvilágban – komoly alkotómunkával töltötte ki az otthoni időt: megfosztatván a rendszeres próbák lehetőségétől és a kipróbált kollégákkal való együttműködéstől befelé fordult (értsd: önmagára hagyatkozott) és összeállította egy szólólemez anyagát, tizenöt-húsz hangszer segítségével, melyeket mind ő szólaltat meg. Hallunk itt akusztikus és elektromos gitárt, basszusgitárt, bőgőt, billentyűs hangszereket, fafúvósokat szép számban, valamint dobokat és más ütősöket, valamint elektronikát.

Játék! 5 zenei DVD-filmet ajánlott fel a születésnapos Dudás Lajos!
Sokunk kedvelt kortárs klarinétművésze, Dudás Lajos Európa egyik vezető tekintélye a hangszerén. Fél évszázada Németországban él, de amikor teheti, egy-egy fellépés erejéig hazalátogat Budapestre. Színvonalában és terjedelmében egyaránt jelentős életművet mondhat magáénak. Nem egy albuma, így az Urban Blues vagy a Brückenschlag, a modern jazzklarinétozás mesterműve. Hazájában azonban még ma sem ismerik eléggé pályafutását, melynek néhány érdekes és maradandó pillanatát idéztük föl vele beszélgetésünkben.

Két évvel a Gyermekeknek első válogatásgyűjteményét (2018) követően Binder Károly triója, vagyis a zongoraművész mellett Fonay Tibor bőgős és Hidász Tamás dobos elkészítette az ismét tizenöt darabból álló második albumot. Igazi örömhír ez mindazoknak, akik Bartók zenéje és lehetséges jazzfeldolgozásai iránt egyaránt érdeklődnek.

Három évvel ezelőtt az a szerencse ért, hogy írhattam Gyárfás Attila Hollandiában megjelent Cloud Factory című albumáról, mely üdítően eredeti utakon járt, miközben minimalista formákkal folytatott izgalmas zenei kísérleteket.

Magyarország és a jazz – sokan Amfortas betegségeként érzékelik hazánk és a műfaj viszonyát: egy régi seb, mely csak nem akar behegedni. Miért nem vagyunk markánsabban jelen a nemzetközi jazzéletben? Miért van az, hogy szinte semmilyen jazztradícióval sem rendelkező országok művészeinek egyre-másra jelennek meg lemezei a legpatinásabb kiadóknál és hosszan cikkezik róluk a szaksajtó, miközben a magyar zenészekről alig tud valaki? Pedig az utóbbi években rengeteg minden történt annak érdekében, hogy bekerüljünk a műfaj nemzetközi vérkeringésébe: korábban nem tapasztalt számban látogatnak hozzánk világhírességek, s alkalmanként lemezt is készítenek magyar kollégáikkal. Külföldön szintén nagyobb a becsülete a magyar jazznek, mint évtizedekkel ezelőtt – még Kínában és Japánban is szeretik egyes előadóinkat. A BMC az évek során nemzetközi lemezcéggé vált, akárcsak az európai jazzkiadási élvonalba tartozó finn TUM vagy lengyel Not Two. Sok bíztató jel mutatkozik, de a meghódítandó csúcsok még odébb vannak.

Az 1829-ben Bécsben Cyrill Demian orgona- és zongorakészítő által szabadalmaztatott tangóharmonikának (accordeon, concertina) már szép, formás jazzirodalma van az amerikai Art Van Damme-tól az olasz Antonello Salisig, aki filmzenéin túl 1987-ben Nana Vasconcelosszal, 2008-ban pedig Joey Baronnal készített duólemezt. Sokkal jobban ismert nálunk Magyarországon is az idén hetvenéves olasz-francia Richard Galliano, akinek játéka mintegy száz lemezfelvételen hallható. És természetesen a hangszer olyan reprezentánsairól sem feledkezhetünk meg, mint Tabányi Mihály, vagy az örmény származású David Yengibarjan, aki 1995 óta él hazánkban.

Ez a – nyugodtan mondhatjuk – példátlan kiadvány azon túl, hogy a szokásos feladatokat rója bírálójára, mázsás erkölcsi-esztétikai súllyal is megterheli a kritikust – elgondolkoztatja hivatásának céljáról és értelméről. Azzal, hogy Mark Solborg dán-argentin gitárművész a hátsó borítón vagy az album belsejében található kísérő-magyarázó szövegek lemezkiadási hagyományát félretéve két külön CD-n megjelent legutóbbi produkciójához egy-egy, a CD-k minimalista grafikájához színben illő, művészi kiállítású könyv jegyzeteiben, kottapéldáiban, interjúforgácsában, skicceiben és ars poeticának beillő töredékes vallomásaiban teszi hozzáférhetőbbé a zenéjét, illetve saját művészi programjáról vallott gondolatait, társszerzőnek hívja maga mellé a hallgatót, s olyan kendőzetlen aprólékossággal szól az egyes zenék (számok) keletkezéséről, hogy a kritikus zavarba ejtően közel kerül egy teremtő aktushoz, melytől korábbi bírálatai írása közben távol(abb) tartotta korlátozott informáltsága, valamint státusza és kívülállósága.

1. oldal / 4