Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
1
4
7
10
14
15
22
Márton Attila

Márton Attila

Első írásaim a Magyar Ifjúságban és a kanadai Coda c. jazzfolyóiratban jelentek meg. 1977-ben megnyertem a Nemzetközi Jazz Föderáció Jazz Forum c. folyóiratának pályázatát. Állandó munkatársa voltam a MaJazz c. folyóiratnak, jelenleg pedig a Gramofonnak, a Demokratának és a Hegyvidék c. lapnak. Publikáltam még az EMI Hangjegyzet c. periodikájában és az Universal jazzújdonságokat bemutató lapjában is. Jazzadások készítésében közreműködtem a Petőfi-, a Bartók-, a Klub-, a Civil- és a Fiksz-rádióban. A Jazzma.hu internetes honlapon több száz koncerttudósítás és egyéb jazzvonatkozású írás jelent meg tőlem. Hivatásos jazzrajongó címmel jelent meg cikkeim válogatása, és társzerzője voltam Deseő Csaba Kettősfogás c. memoár kötetének. 2017-ben megkaptam a Magyar Jazz Szövetség Pernye András életműdíját.

Az a közhely, hogy ki ne ismerné valamelyik zenészt vagy énekest, ebben az esetben alighanem igaz. Ha van sztárénekes ezen a földön, Diana Krall vitathatatlanul az. Nem is vagyok tisztában az utóbbi évek különféle népszerűségi listáival, de ez nem is befolyásolja azt, hogy ez a kanadai eredetű amerikai díva újabbnál újabb projektjeivel, koncertkörútjaival és tucatnyi lemezével hihetetlen ismertségre és osztatlan népszerűségre tett szert, és a csúcson van már vagy két évtizede. Hazánkban is többször lépett már fel, legutóbb szinte napra pontosan éppen három éve (2016. június 30-án) adott koncertet a Müpában, idén pedig szerdán június 26-án volt a nagy nap.

Még csak néhány hete számoltam be a Háló jazzklub kerek századik koncertjéről, és elvileg az évadzáró is lezajlott pár hete a Hot Jazz Band vendégjátékával, amin nem lehettem jelen. Legnagyobb meglepetésemre értesítést kaptam Deseő Csaba barátomtól, aki a klub művészeti vezetője, hogy június utolsó keddjén még egyszer elbúcsúztathatjuk az évadot, amelyben sor került a nevezetes jubileumra. És mivel a fellépő négy művész mindegyike régi kedves (jazz)barátom, így a kánikula ellenére is megcéloztam a Semmelweis utcai S4-et. Hát nem bántam meg, az biztos!

Nem hivatalos kifejezés ugyan, ha valaki „jazzel”, Elek István mégis ezt teszi csaknem fél évszázada.

A híradások ugyan Elek Pista kvartettje „Jazz Elek” c. CD-jének bemutatójáról szóltak, de a „műsorváltoztatás jogának” fenntartása érvényesült ezen a forró nyári estén. Mi viszont így sem maradtunk „jazzelés” nélkül...

A műfaj egyik legkiemelkedőbb képviselőjét, az éppen 40 éve elhunyt Charles Mingust idézték a hazai jazzelit képviselői az elmúlt szerdán este. A kitűnő bőgősnek, Ajtai Péternek köszönhetjük, hogy a koncert létrejött, akinek régi vágya volt nagy példaképe zenei hagyatékának újraértelmezése.  Az UNESCO Nemzetközi Jazznapján (ápr. 30.) a Fonóban tartott bemutató után a – talán még rangosabb – Opus Jazz Clubban is meghallgathattuk ezt a kiemelkedő „projektet”.

A két kitűnő zongoristának régi álma vált valóra ezzel az albummal. Ami a kompozíciókat illeti, békésen megosztoznak fele-fele arányban.

Amikor értesültem arról, hogy a kitűnő énekesnő egy nap szünettel két különböző – mai szóval – projekttel áll a „nagyérdemű” elé, azonnal elhatároztam, hogy ezúttal egyetlen beszámolóban állítom párhuzamba a két koncertet.

Hogy mikor ismertem meg Benny Golson nevét és művészetét nem tudom, de az biztos, hogy a Free c. lemezét a neves bőgős, Vajda Sanyi barátom mutatta meg nekem úgy 1965 tájékán. Sürgősen el kell mondani, hogy maga a főszereplő is úgy gondolta, hogy szükséges megmagyarázni az album címét (erre volt módja, hiszen – meglepő módon – ő írta a lemezborítón olvasható hosszú szöveget, az ún. liner notes-t). Ugyanis akkoriban éppen a free jazz „legmeredekebb” produktumai riogatták a konzervatívabb jazzkedvelőket mindenütt a világon, ezen az LP-n viszont remek, swinges mainstream modern jazz szólt. 1962 decemberében vették fel és a kvartettben Tommy Flanagan zongorázott, Ron Carter bőgőzött és Art Taylor dobolt, nem kifejezetten avantgárd zenészek.

A Fekete-Kovács Kornél vezette Modern Art Orchestra sokirányú tevékenységét nem kell bemutatni a hazai jazzbarátoknak. Nagyzenekari munkájuk a hazai big bandek sorában alighanem az első helyezést érdemli, amelyben különleges helyet kapnak az olyan „projektek”, amikor a zeneszerzői vénával megáldott tagok kompozícióiból állítanak színpadra egészestés programokat. De van egy zseniális sorozatuk is, amikor a jazztörténet kiemelkedő lemezalbumait „rekonstruálják”, mégpedig a zenekari tagokból felállított olyan kisegyüttessel, amilyen az illető albumon játszott annakidején.

Megszokhattuk már, hogy a BMC a legprogresszívebb jazz irányzatok mellett a műfaji határokat feszegető és/vagy átlépő etno- vagy világzenei programoknak is helyet ad. Mindez vonatkozik nemcsak műsorpolitikájukra, de lemezkiadásukra is.  Ilyen vonatkozásban felejthetetlen élményként raktároztam el azt az öt évvel ezelőtti programsorozatot, amelyben pár napon belül öt olyan koncert követte egymást, amely egy kiemelkedő nemzetközi jazzfesztiválnak is dicséretére vált volna. A fényes sorozat a Joey Calderazzo trióval indult, majd a Gadó Gábor-Sébastien Boisseau-Balázs Elemér hármas vendégművésze Dave Liebman volt. Úgy látszik, hogy a triók domináltak, mert a Hans Lüdemann Trio, éppen egy afrikai balafon játékossal (Aly Keïtával) Trio Ivoire néven lépett a pódiumra. Aztán Joachim Kühn triója következett, amelyben a pianista két partnere a marokkói lant (oud) mestere Majid Bekkas és a spanyol dobos Ramon Lopez voltak társai. Végül Tóth Viktor Mahasimbavi Players nevű nemzetközi bandjében a „húzónevek” Bart Maris belga trombitás és az afroamerikai csodadobos, Hamid Drake voltak.