Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
4
10
18
20
26
27
28
29
30

Bill Frisell – Valentine

2020. december 12.

Az amerikai jazzszakemberek egyik kedvenc gitárosa, aki az üstökösi pályát befutó Mary Halvorson mögött jól tartja második helyét a Down Beat kritikusainak éves szavazásán, eddigi rendkívül változatos pályáján csupán néhány saját triólemezt készített, holott mindig szívesen választotta ezt a felállást. Az utóbbi években is két különböző trióval járta a világot, s nagyon nehéz lenne választani, ha a jobbik együttesére kellene voksolni. Az egyikben Kenny Wollesen és Tony Scherr működött közre, a másikban Rudy Royston és Thomas Morgan, de lemezfelvétel végül csak ez utóbbi csapattal készült, hosszas előkészületek után. Trióként korábban még nem rögzítettek felvételeket, viszont Royston és Morgan szerepelt Frisell öt évvel ezelőtti kvintettlemezén (When You Wish Upon A Star, Okeh). A Valentine részint a világturnék, részint pedig a stúdiómunkát megelőző kéthetes Village Vanguardbeli vendégszereplés tapasztalatait teszi nyilvánossá – sűrített formában. Ezért érzi azt a hallgató, hogy a felvételek hangulata közelít egy jól kidolgozott élő előadáséhoz.

         Mielőtt hallgatni kezdjük a lemezt, találgathatunk, melyik Frisellel találkozunk majd. Az egykori hangfestő ECM-zenésszel? A keményebb avantgardistával? A burleszkfilm-zene komponistájával? Előre megmondhatjuk: egyikkel sem, illetve mindegyikkel, de csak más minőségekkel alaposan összevegyítve. A Valentine ismerős és ismeretlen világ egyszerre. Hagyományos, mégis más hangon, friss hangszerösszeállításban ismét megszólal a hamuban sült régebbi és újabb amerikai zenéket ünneplő Bill Frisell, a nagy boszorkánymester, aki valami istenáldotta bűverő folytán képes sokadszorra is lenyűgözni közönségét régi fortélyaival.  

         A gitáros bizonyos nagy elődökhöz (pl. Ellingtonhoz, Davishez vagy Monkhoz) hasonlóan szívesen veszi elő saját korábbi szerzeményeit újabb és újabb zenekaraival, hogy friss életet leheljen az anyagba. A Valentine tizenhárom számának legtöbbje efféle régi-új kompozíció. Ugyanakkor a címadó, játékosan különcködő, a walking bass által összetartott blues világos utalás Thelonious Monk Epistrophyjára. Ismét egy megszokott fordulat azok számára, akik követték a Baltimore-ból jött gitáros pályáját: Frisell a Monk-életműhöz folyton vissza-visszatérő alázatos utódok egyike, s e szinte szabályosan ismétlődő gesztus alól a mostani album se lehet kivétel. Nem maradhat említetlen Billy Strayhorn A Flower Is A Lovesome Thing-jének feldolgozása sem. Frisell invenciói itt jól megmutatják, milyen mélységei és bonyolult struktúrája van egynémely látszólag egyszerű felépítésű, és szinte átlátszóan tiszta előadásának.

         Régen megszólaltatott anyaghoz tér vissza a Frisell-trió, amikor a mostani album elején eljátssza a mali gitáros/énekes

Boubacar Traoré Baba Drame című funky számát, benne a jellegzetes többrétegű gitárhanggal. A darab kevésbé szikár változatban hallható volt a gitáros The Intercontinentals (Elektra Nonesuch, 2003) lemezén. A ringató, észrevétlenül mind komplikáltabb ritmikát alkalmazó afro blues mai változata is pompás kezdőszám. Afrikából a Mississippi deltájába röpít a Levees, egy amerikai stílusú, lassított tempójú rockos blues, melyet Frisell egy 2014-es dokumentumfilmben játszott el először. Sötét színeiben is varázslatos harmónia- és melódiavilága van a Ghost Town (Elektra Nonesuch, 2000) albumról ideidézett Winter Always Turns to Spring-nek.

         A gyűjtemény korábban nem hallott szerzeményei sokkal elvontabbaknak hatnak a régi daraboknál. Ilyen az Electricity vagy az Allen Ginsberg versére komponált slo-mo Hour Glass, melyben Frisell pedáleffektjeire figyelhetünk fel.

         Közhely Frisell zenéjét country-gyökerekig visszavezetni. Tény azonban, hogy talán valamennyi albumán felhangzanak „népies” hangulatú, többnyire akusztikus, pasztorálszerű szerzemények. Itt a Where Do We Go képviseli e vonalat, míg a Wagon Wheel cowboydal, vagyis a western „footstompin’ music” kategóriájába sorolható. Ez a rurális-bukolikus zenei búvópatak a lemezt záró, a Frisell-repertoárnak állandó részét képező We Shall Overcome-ig tart. A gospelsongból himnikus protestsonggá vált szerzemény eredeti hangú feldolgozása a Valentine egyik remeklése. A gitáros azt mondta e számról, hogy egészen addig fogja játszani, amíg igény van rá.

A Frisell-Royston-Morgan hármas egyszerre kötött és szabad, kollektív és individuális, minden hangot és harmóniát könnyed profizmussal megformáló játéka az egész világon példaként szolgálhat a gitár-bőgő-dob triók számára. 

 

Blue Note, 2020

 

  1. Baba Drame
  2. Hour Glass
  3. Valentine
  4. Levees
  5. Winter Always Turns To Spring
  6. Keep Your Eyes Open
  7. A Flower Is A Lovesome Thing
  8. Electricity
  9. Wagon Wheels
  10. Aunt Mary
  11. What The World Needs Now Is Love
  12. Where Do We Go ?
  13. We Shall Overcome

 

Közreműködik: 

Bill Frisell: gitár
Thomas Morgan: bőgő
Rudy Royston: dob