fbpx

Diana Krall – This Dream of You

2020. október 04.

Azt hiszem, talán egyetlen Krall-album sem kapott még ennyire ellentmondásos, rajongó vagy épp fanyalgó kritikákat, mint ez a furcsa sorsú és eredetű felvételsor, melynek címadó dala egy csodás Bob Dylan-nóta feldolgozása. Talán egyszer sem beszélt maga az előadó és egyszersmind egyik producer annyit a lemezkészítés körülményeiről, mint éppen ennek az albumnak az esetében, melynek  másik producere, a legendás Tommy LiPuma a megjelenéskor már három éve halott volt. Talán egyetlen jazz-album sem fejezte még ki ennyire pontosan a karanténban töltött hetek-hónapok érzéseit, melankóliáját, szorongását és mégis-akarását, mint ez az összeállítás, melynek minden darabja jóval a karantén előtt készült. Amolyan furcsa, noktürn-szerű „sentimental journey”, hogy Doris Day 1944-es slágerét idézzem.

2017-ben jelent meg a Turn Up the Quiet, az utolsó olyan lemez, amelyen Diana Krall még legfontosabb producer-társával, Tommy LiPumával dolgozott (ezt követte egy 2018-as lemez is Tony Bennettel, és bár az is az American Songbook kincsestárára hajaz, mégis egy teljesen más kávéház, teljesen más alkotókkal...). Ez a mostani album annyiban is a három évvel ezelőttivel áll rokonságban, hogy közreműködői, tettestársai azok az előadók, azok a muzsikusok, akiket Krall a tág családjának nevez (ahogyan ezt teszi a szeptember 25-én, a Variety-ben megjelent interjúban): régi kedvenc „háttértriója”, John Clayton, Jeff Hamilton és Anthony Wilson öt felvétele mellett a ritmus mesterei, Christian McBride és Russell Malone játszanak két számban, Marc Ribot, Stuart Duncan, Tony Garnier és Karriem Riggins kvartettje pedig a többi dalban. Ez a családias hangulat volt LiPuma és Krall együttműködésének titka is. Órákat töltöttek egy-egy hangszín kikeverésével, napokat vitatkoztak az album összeállításáról, a számok sorrendjéről. A felvételek alatt LiPuma nem a keverőben tartózkodott, hanem beült a stúdióba, belülről akarta hallani, hogy mi történik, onnan, a zenészek közül akarta érezni, min kell javítani vagy változtatni. 

Ezen a stúdiófelvétel-sorozaton akkor bőven sokkal több számot rögzítettek, mint amennyi ráférhetett a 2017-es albumra. Krall és producere közt valahogy így alakult a munkamódszer vagy 25 éven keresztül: tudták, hogy mit akarnak, de hogy aznap pontosan mi fog történni, az mindig csak a stúdióban derült ki. Életrajzírója szerint LiPuma először mindig a ritmust, a tempót határozta meg, felépítette egy-egy dal szerkezetét, hogy aztán darabjaira szedhesse, és újraépítse az egészet. Krall másképp emlékszik erre, ő azt emeli ki, milyen nyugalomban és csendben dolgoztak együtt, hogy egy-egy felvétel után Tommy csak annyit mondott, „igen”, „ez az”, vagy csak annyit, „vegyük fel újra”, mert ismerte előadóját, hogy csak nyugalomban, csendben tud dolgozni, csak akkor, ha a struktúrába bele tud improvizálni, ha szabadjára engedheti a maga és zenésztársai fantáziáját. A lényeg, hogy mindig sokkal több felvétel készült, hogy aztán a stúdiómunka végeztével, a keveréskor határozzák meg, mi kerül az albumra, a végső válogatásba.

Kerülgetem csak a forró kását, de végül is ki kell mondanom: az az érzésem, hogy annak a felvételi periódusnak a legjobb, legizgalmasabb darabjai a 2017-es lemezre kerültek... és a maradékból válogatta Krall a mostani lemez track-listáját. LiPuma ebben már nem tudott segíteni, hiszen az előző album megjelenése előtt 10 nappal meghalt. Vannak a mostani albumon dalok, melyek LiPuma kedvencei is voltak: ilyen mindjárt a nyitó dal, a „But Beautiful”, tele fátyollal, áttört hangzással, melankóliával és a szomorúságból megszülető mégis-örömmel. De például az én fülem nehezen bocsátja meg a vonós letétet, mely – egyszerűen nincs rá jobb szó – túlédessé nyálazza a stílust. Valamivel jobban jár a záró sláger, a mindenki által ismert és agyondúdolt „Singing in the Rain”. Két feldolgozás bizonnyal sokunk fülében visszacseng: az eredeti, a filmbéli (Ének az esőben) előadás 1952-ből, meg az az ironikus pimaszság, ahogy Kubrick használta a Mechanikus narancsban. Az Ének az esőben rendezőjét, Stanley Donant még LiPuma mutatta be Krallnak, barátok lettek, a dal felvétele a többi közé kicsit tisztelgés is a művésznő részéről az egykori barátnak: de Krall ezúttal szerencsére szikárabb, az emlékezés könnye nem homályosítja el a tekintetét és az ízlését, szépség és irónia ezúttal jól keveredik.

Hát igen, végül is ez a legfőbb bajom ezzel az albummal. Hogy Krall túl gyakran hatódik meg a daloktól – és ekként magamagától is. Mintha a karanténban töltött időszak – és ez persze érthető, mindannyian átmentünk ezen – új megvilágításba helyezte volna az életét és az élményeit. Mintha attól, hogy sem ő, sem férje (a magától meghatódni aztán sosem tudó Elvis Costello) nem mehettek koncertkörútra – amit általában felváltva tettek, így fenntartva a családot, a két gyerek nevelését, meg magát a házasságot is -, otthon voltak, hagyományos családi rendben, amilyet hosszú-hosszú évek óta nem élhettek meg. Costello új albumon dolgozott, Krall meg a három évvel korábbi felvételek legjavát próbálta összerakni, keverni, mondandós sorrendbe tenni. Néha remekül. Egyik kedvencem például a „Just You, Just Me”, amelynek vidámsága legyűr mindent: a járványt, a csalódást, a kandalló melletti üldögélés vanília illatú, kakaó gőzölgésű melankóliáját. Itt újra az a Krall tündököl, akit vagy 25-30 éve imádok. Aki ragyogó ízléssel váltogatja, hogy mikor énekel egy sort, aztán mikor bízza rá a vivő dallamot a zongorájára, mikor épít kikezdhetetlen struktúrát, és mikor dobja azt a sutba, hogy egy impró erejéig ellátogasson a mennybe vagy a pokolba.

A címadó Bob Dylan-nóta nekem eredetiben egy olyan pillanatot rögzít örök érvénnyel, amikor valakit tényleg megérint az elmúlás, amikor elkezdi felkészíteni magát arra, amire nem lehet felkészülni. Néhány akkord, egy dob is ad mellé ritmust, a herfli-szóló egy tábortűz mellett is szólhatna, amíg hamvadnak el a hasábok, egy rekedt, öreg-öregedő hang, semmi önsajnálat, megannyi csillaghullás az éjszakában, még egy sör vagy whiskey, és csak a kérdőjelek parázslanak, ahogy beköszönt a hajnal. Krall és az accordionnal kiegészített kvartett – miközben gyönyörű tónusokkal és színekkel varázsolnak el, mégis -  melankóliává és szomorú önsajnálattá egyszerűsíti a kérdőjeleket, a tragikus felismeréseket. A dalbéli „nowhere café” egy menő polgári szalonba domesztikálódik: megmarad a dal vonzó szelídsége, de a vádjai és a kérdései eltűntek valahol útközben.

Összességében mégis szerethető ez az album is: ha valaki meg akar élni egy szentimentális utazást ebben a furcsa, semmi eddigihez nem hasonlítható 2020-as évben, ha valaki szereti az amerikai noktürnöket, ha valaki vágyik végre egy kis önsajnálatra is („mert megérdemlem”...), akkor felejthetetlen kalandban lehet része. Csak ne keresse mindig Krall máskor oly vonzó szikár fanyarságát, olykor mogorva és nyers őszinteségét. Ez a lemez nekem: szerelem kolera idején... Mindkettő elmúlik. 

Kiadó: Verve – 6 02507 44540 9
Formátum: CD
Megjelenés: 2020. szeptember 25. 

 Közreműködnek:

Diana Krall - zongora, ének
John Clayton Jr., Christian McBride, Tony Garnier - bőgő
Jeff Hamilton, Karriem Riggins - dob
Anthony Wilson, Russell Malone, Marc Ribot - gitár

Tracklist:  

 

Cím                   

Szerzők

 

1.

"But Beautiful"

Jimmy Van Heusen, Johnny Burke

4:50

2.

"That's All / Azure-Te"

Don Wolf, Bill Davis

4:05

3.

"Autumn in New York"

Vernon Duke

5:19

4.

"Almost Like Being in Love"

Frederick Loewe, Alan Jay Lerner

3:40

5.

"More Than You Know"

Vincent Youmans, Billy Rose, Edward Eliscu

3:57

6.

"Just You, Just Me"

Jesse Greer, Raymond Klages

2:25

7.

"There's No You"

Hal Hopper, Tom Adair

4:48

8.

"Don't Smoke in Bed"

Willard Robison

3:17

9.

"This Dream of You"

Bob Dylan

7:01

10.

"I Wished on the Moon"

Ralph Rainger, Dorothy Parker

2:38

11.

"How Deep Is the Ocean?"

Irving Berlin

5:18

12.

"Singing in the Rain"

Arthur Freed, Nacio Herb Brown

3:27

Teljes hosszúság:

50:48

 

 

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
11
12
15
16
23
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005