Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

Fehér holló No. 3 (Anne Mette Iversen Quartet + 1: Racing a Butterfly)

2020. szeptember 29.

A lemez címét nem G. E. Lessing ismert párbeszéde (Ernst und Falk) ihlette; keletkezéséről maga Anne Mette Iversen komponista/bőgős számol be: Provence-ban történt meg vele, hogy amikor szokásos reggeli kocogását végezte egy földúton, az útszéli vadvirágok közül hirtelen egy színpompás pillangó emelkedett a levegőbe, s a muzsikusnak az az érzése támadt, hogy a kis állatnak kedve támadt játszadozni az ismeretlen óriással. A lepke előre repült, majd visszatért hozzá, köröket írt le a feje felett, szinte táncolva kísérte. Iversen célja ezek után az lett, hogy új lemezén is hasonlóan szabadon szárnyaljanak a ravaszul kiszámíthatatlan melódiák, s az indák szinte kibogozhatatlan törvényét kövessék a ritmusok. Ez a vidám és színes zenei világ valósul meg már a lemezt bevezető Triangular Waves-ben is. A CD kilenc száma közül öt a címében is viseli a „pillangó” szót.

         Ám mielőtt részletesebben szólnánk a zenéről, ismerkedjünk meg a zenekarral.

         A kollektívát 2002-ben hozta össze a dán származású, de régen New York-ba költözött, és főként ott (később Berlinben) tevékenykedő bőgős. Eredetileg csak kvartettről volt szó, melyben John Ellis szaxofonozott, Danny Grissett zongorázott, természetesen a zenekarvezető bőgőzött és Otis Brown III dobolt. A 2010-es évek elején bővült kvintetté a csapat, amikor kiegészült Peter Dahlgren harsonással. De akkoriban még a bőgős nevén futottak kiadványaik (Milo Songs, 2011; So Many Roads, 2014, utóbbin a 4Corners vonósnégyessel). Ami zenei elképzelés a „pillangós” lemezen megvalósult és hallható, azt ez a kvintett, valamint Iversen másik formációja, A Ternion Quartet (altszaxofon, harsonák, bőgő, dob) dolgozta ki közel két évtized alatt. Iversen New York-ban állandó műhelyt is teremtett ideái megvalósításához: egyik alapítója és társtulajdonosa lett a Brooklyn Jazz Underground Records lemezkiadónak.
         Kompozíciói, melyek közül kilenc került rá az új albumra, alkalmasint fittyet hánynak a szokványos stiláris klasszifikációknak, bár kvintettje alapvetően postbop szerzeményeket játszik. Az új lemezen pedig az együttes kísérletező kedve a korábbinál több nyitottsággal vegyül, az ihlető kis francia pillangó reggeli tánca jegyében. A zenekarvezető szinte túlzott szerénységből megelégszik azzal, hogy halkan, a háttérből irányítson. Társai mind sokkal több teret kapnak a produkcióban, amit önmagában a hallgató nem bán, hiszen pompás zenészekről van szó. Ellis mind tenoron, mind szopránon elsőrangú, és értően tolmácsolja a mainstream kliséken jóval túlmutató szerzeményeket. Dahlgren Ellisszel teljesen egyenrangú, bár kissé visszafogott harsonás. Több nagyszerű szólója van a lemezen, de hiányzik belőle Ray Anderson dinamikája és képessége a mindent zárójelbe tevésre. Viszont kifinomult és ízléses minden megszólalása. Harsona és szaxofon hibátlan egyensúlyban szól együtt, tonálisan kiegészítik és frazírozásban ellentétezik egymást, például a cool címadó számban, vagy a sokkal tempósabb Parallel Flying-ban. A réz- és a fafúvós a zenei párbeszéd tucatnyi árnyalatát mutatja be anélkül, hogy egy pillanatra is közhelyesen játszana szinkronban. Grissettre a harsonásnál sokkal inkább elmondható, hogy kalandos kedvű és merész; kiváló kísérő és még kiválóbb szólista. Technikailag se kezdhető ki a játéka. Brown szintén hangszere igazi mestere, aki remekül támogatja Iversent a darabok előre görgetésében, de néhány rövidebb szólója is kivételes muzsikusnak mutatja, aki a hagyományosan swingelő környezetben épp annyira otthonosan érzi magát, mint amikor bonyolultabb, poliritmikus feladatokat kell megoldania. A groove-os Cluster-ben például mesterien kooperál Grissettel – a zongora ostinatói izgalmasan koccannak össze a vehemens dob-fillekkel.
         Ahogy az sok lemez esetében előfordul, a Racing a Butterfly szerzeményei is többszöri hallgatás után (és közben) nyílnak meg igazán, mutatják meg rejtett erényeiket, finom belső értékeiket. A Triangular Waves-ben felfedezhetünk egy csipetnyi Monkra jellemző „esetlenséget”; a Dancing Butterflies-t hallgatva rájövünk, hogy Ellis váltóhangszerén, a szopránszaxofonon is milyen könnyedén valósítja meg a komponista-zenekarvezető elképzeléseit. Máshol pedig, mondjuk a lemez kétrészes balladájának első felében (Parallel Flying Part I) azt csodálhatjuk meg, ahogy Brown seprűvel kíséri Dahlgren dús tónusát.

 

Brooklyn Jazz Underground Records, 2020  

 

  1. Triangular Waves
  2. Racing a Butterfly
  3. Parallel Flying Part 1
  4. Parallel Flying Part 2
  5. Butterfly Interlude
  6. Dancing Butterflies
  7. Cluster
  8. Reworking of a Butterfly
  9. Butterflies Too

 

Közreműködik: 

Anne Mette Iversen: bőgő
John Ellis: tenor- és szopránszaxofon
Danny Grissett: zongora 
Peter Dahlgren: harsona 
Otis Brown III: dob