Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
22
Dátum : 2020. aug. 22.
29
Dátum : 2020. aug. 29.

Miles Davis – Birth of the Cool / Stanley Nelson dokumentumfilmje, 2019

2020. június 16.

A DVD formájában hozzáférhető portréfilm címe – bármennyire is „blikkfangos” – annyiban megtévesztő, hogy „A cool születése” cím minden tájékozott rajongó számára a nagy jazzgurunak a pályája elején, 1949-ben készített felvételsorozatát jelenti, amelyeket később ezen a címen adott ki a Capitol lemezgyár, immáron mikrobarázdás albumon. Ezt az „alaplemezt” a jazztörténet legfontosabb felvételei között tartjuk számon. Jómagam is arra asszociáltam a címet olvasva, hogy valószínűleg korabeli fotók, filmfelvételek, esetleg a résztvevő muzsikusokkal és a felvételek munkatársaival korábban készített beszélgetések, valamint neves jazz muzsikusoknak ezzel a Davis-projekttel kapcsolatos nyilatkozatai lesznek a korongon. Valóban erről is szó esik röviden, de a lényeges különbség az, hogy Davis egész pályájáról szól a történet, születésétől (1926) haláláig (1991).

Kétségtelen, hogy amennyiben csak egyetlen jazz zenészt kellene megnevezni a műfaj több mint százéves történetéből, szerintem az alighanem Davis lenne. Megfigyeltem, hogy számos jazztörténeti munka vagy jazzlexikon címlapján éppen az ő fotója látható Gonda János Jazzvilág c. művétől  Dave Gelly Icons of Jazz c. albumán át Ian Carr The Rough Guide to Jazz-éig. És valóban, Miles Davis fontosságát nem lehet túlbecsülni, érdemei felülmúlhatatlanok. Ráadásul mértékadó vélemények szerint Kind of Blue c. lemeze volt és maradt a jazzműfaj legjobb felvétele.

Azért azt el kell mondani, hogy a szóban forgó korongon fellelhető rendkívül érdekes anyag nem más, mint angol nyelvű zenetörténeti dokumentumfilm. A megértéséhez bizony legalább jó közepes nyelvtudás és amellett Davis pályájának némi ismerete szükséges. A vaskos kifejezések (főleg Davistől) okán a borítón (elől-hátul) a 15 éves korhatárt jelölik meg. Aligha ez fog gondot okozni a Duna-Tisza közén, sokkal inkább az angol nyelv, hiszen meglehetős rutin szükséges az élőbeszéd megértéséhez.   

Egy biztos: lebilincselő élmény az egész Davis-story. Ha valaki elolvasta a két remek – magyar nyelven is megjelent – Davis monográfiát, annak nyert ügye van, még minimális angol nyelvtudás esetén is. (Miles Davis-Quincy Troupe: Miles – Önéletrajz, Park Könyvkiadó, 2004 és John Szwed: So What – Miles Davis élete, Cartaphilus Könyvkiadó, 2005). Sajnos azt kell mondanom, hogy azok számára, akik ezen a filmen keresztül szeretnék Davis életét, pályáját és főként muzsikáját megismerni, ez nem igen fog sikerülni. Ugyanis a nyúlfarknyi zenei bejátszások legfeljebb aláfestő zeneként értékelhetők, azért egy zenészről szóló portréfilmben túlzás ennyire rövid snitteket alkalmazni. Davis művészetének ismerőit nyilván bosszanthatják ezek a megoldások, az ezzel ismerkedők pedig aligha szereznek megfelelő tapasztalatokat is ezekből. Egyébként is sommás ítéletem szerint lehetetlen egy szűk kétórás filmben egy ekkora életművet érdemben megismertetni.

Ezzel együtt nagyon érdekes történet kerekedik ki. Szinte mindenki szót kap: a gyermekkori barátok és rokonok, fia Erin és lánya Cheryl, valamint unokaöccse Vince Wilburn, Jr., első felesége, Frances Taylor és fontos szerelmei, írók, zenetörténészek és a még életben lévő kiemelkedő zenésztársak. (Megpróbálom itt felidézni, hogy ki mindenki is szólal meg utóbbiak közül: Wayne Shorter, Jimmy Cobb, Herbie Hancock, Ron Carter, Jimmy Heath, Joshua Redman, Quincy Jones, Archie Shepp, Lenny White, Mike Stern, Marcus Miller, Carlos Santana, de még a francia René Urtreger és a Newport Jazz Festival alapítója, a zongorista George Wein is. Aztán az írók és zenetörténészek közül Quincy Troupe, Stanley Crouch, Greg Tate, Dan Morgenstern, a Columbia igazgatója, Clive Davis.) Engem hihetetlenül meglepett, hogy az egyik legfontosabb személyt Davis pályáján, egy bizonyos Teo Macero nevű producert, szóba sem hozza senki. Macero rengeteget „gyűrődött” Davis miatt, talán egy-két mondatot megérdemelt volna tevékenységének elemzése, ha már a legfontosabb Columbia albumai szóba kerültek. Itt idéznék a Teo-ra vonatkozó szócikkből egy angol jazzlexikonból: „Macero was the perfect producer for Davis, and his musical understanding, wisdom and vision helped the trumpeter in his quest for new forms and new standards of excellence.”

A jazz kistermetű óriásáról rengeteget lehetne beszélni, hiszen kifejezetten regényes élete volt, amiből azért bőven kap ízelítőt a néző, a gyermekkortól kezdve, a modern jazz megszületésén, a Prestige-, majd a Columbia korszakokon át egészen az új zene megszületéséig és diadaláig, amely Davisből igazi „pop” sztárt is csinált.  

A szép nők, akik körülvették, mindenekelőtt a rangos táncosnő, első felesége, Frances Taylor hosszasan és meghatódva emlékezik a Sötétség Hercegére. Majd szóba kerül a Davistől húsz évvel fiatalabb Betty Mabry, aki maga is az új zenei stílus előadója volt. Őt követte a neves színésznő, Cecily Tyson, majd Marguerite Cantúval való kapcsolatából született Erin nevű fia, és végül a képzőművészetek iránt erősen érdeklődő, sőt a festészetben nagyon is aktív Davis egyik utolsó szerelme, Jo Gelbard festőművésznő.  Cantú és Gelbard is meghatódva és hosszasan beszélnek a nehezen elviselhető zseniről.

Davis két végén égette a gyertyát: csodás sportkocsikon száguldozott, már fiatalon is drogozott, amiből kimászott ugyan, de később a még pusztítóbb heroinra szokott rá, ivott, cigarettázott, bokszleckéket vett. Féltékenységi rohamok, verekedések és más botrányok is „színesítették” a róla szóló híreket, agresszív és frusztrált volt, mogorva és kiszámíthatatlan. Rengeteget szenvedtek a betegesen féltékeny és verekedős Davistől feleségei és barátnői. Csoda, hogy mindvégig az élen tudott maradni ebben a képtelen körforgásban. Dühös, frusztrált személyiség volt, aki a rasszizmusból adódó gonoszságokat is képtelen volt tolerálni. Meglepődött, amikor 1949-ben a Párizsi Jazzfesztiválon fellépett és a francia közönség és az entellektüelek olyan nagyságai is, mint Jean Cocteau vagy Jean-Paul Sartre hihetetlen szeretettel és nagyrabecsüléssel fogadták a fekete muzsikusokat, amit hazájukban elképzelni sem tudtak. Akkor szövődött szerelmi kapcsolata az akkori idők neves énekesnőjével, Juliette Greco-val. Sartre kérdésére, hogy miért nem veszi feleségül a francia lányt Davis logikus válasza az volt, hogy „mert igazán szeretem” – ezt maga Greco mondja el a filmben… (Davis pontosan tudta, hogy milyen rettenetes „élményekben” lett volna része fehér feleségének a szabadság honában – főleg azokban az évtizedekben. Csak két jellemző sztori (nem a filmből): egy terjedelmes interjúban (Playboy, 1962. szeptember) elmondta, hogy gyermekkorában egy őrült fehér riogatta, vagy az iskolai zenekarban ő volt a legjobb trombitás, de „a díjakat a kék szemű fiúk kapták”. (Képzelhető, hogy mekkora hangszeresek lettek belőlük…) Egy fehér rajongója pedig a koncert szünetében dicshimnuszokat zengett játékáról, de nem volt hajlandó kezet fogni vele…

De ha már Franciaország szóba került, egy másik nagy horderejű „vendégszereplése” 1957 decemberében volt, amikor a „Felvonó a vérpadhoz” (Ascenseur pour l’échafaud) c. film kísérőzenéjét készítette el a maga sajátos módján, ahogyan a zongorista René Urtreger elmondja: semmi cécó, beült a vetítőbe és egy francia ritmusszekció kíséretével a film jeleneteihez improvizált. Ezt aztán a Columbia Jazz Track címmel adta ki Amerikában.

Az 50-es években a hosszanjátszó lemezek (LP) megjelenésével a kiadók előszeretettel tették a borítóra egy-egy mutatós fehér nő képét. Így Davisnek Gil Evans nagyzenekarával felvett Miles Ahead c. albumának első kiadása is egy vitorlásjacht fedélzetén mosolygó lány képével jött ki. De Davis elérte a Columbia vezetőinél, hogy az utánnyomás már az ő fotójával jelenjen meg. A folytatás még szenzációsabb lett: a „Someday My Prince Will Come” borítóján csinos felesége volt a kávébarna Hófehérke, sőt még a „Davis at the Blackhawk” és az „ESP” is Frances-szel jelent meg. Később pedig a Sorcerer borítóját Cecily Tyson óriási fotója díszítette. Azért alighanem a Columbiának is megérte a nagy „engedékenység”, mert Davis albumai rengeteg pénzt hoztak nekik.

Hosszasan lehetne még mesélni a lebilincselő „Davis Story”-t de recenzióm lényegére visszatérve: nagy élmény, hasonlóan az elmúlt években bemutatott Coltrane és Ella filmekhez, hogy a tárgyi ismerettel némileg felruházott néző tömény információhalmazt kap, csak győzze megemészteni. Magam is kifejezetten élveztem és örömmel tettem be gyűjteményembe, ahol Miles Davis egyike a legtöbb hanghordozót képviselő ikonoknak.

Meggyőződésem, hogy – miközben számos (vagy számtalan) nagyformátumú muzsikust produkált ez a műfaj egy évszázad alatt, azért – a No. 1 alighanem MILES DAVIS volt és maradt!     

 

Kapcsolódó cikk: Birth of the Cool – 2 órás dokumentumfilm Miles Davis életéről és muzsikájáról