Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

James Taylor – American Standard

2020. máj. 24.

Már korábbi írásaimból is kiderült, hogy veterán jazzrajongóként igazán nagyra értékelem az „amerikai standard készletet”. Ez a lemez azonban nem jazz, ugyanis közismert, hogy ebben a műfajban nem a „mi” hanem a „hogyan” a fontos. Tizennégy örökzöld nagyon folk/pop feldolgozásban. Az album műfaji hovatartozása ebben az esetben nem vitatható, bármennyire is divatos lett a „határok fellazítása” stb. stb. Nem véletlen, hogy még az egyik budapesti nagyáruház pop/rock polcán is – miközben a jazzrovathoz igyekeztem – bizony James Taylor legújabb lemezét láttam meg, amit nagyon helyesen a megfelelő helyre tettek.

A leginkább bosszantó számomra az volt, hogy éppen a standardek miatt vállaltam ennek a lemeznek recenzálását. Igaz, már az is gyanút kelthetett volna, hogy a derék vokalistának hírét sem hallottam korábban a jazz világában, a popzenének pedig nem vagyok avatott szakértője, bár úgy gondolom, hogy még mindig tájékozottabb vagyok ilyen téren, mint a legtöbb szigorúan ortodox jazzbarát. De ez már nekem is sok(k) volt…

A veretes repertoárban olyan remekművek is szerepelnek, mint a My Blue Heaven, a Teach Me Tonight, a God Bless the Child, az It’s Only a Paper Moon, de még az Ol’ Man River is sorra kerül.  Billie Holiday God Bless the Child c. száma és az Ol’ Man River is „szentségtörés” ebben az előadásban, de a többi is hasonlóan olyan, mint valami jobb műkedvelő dalnok a tábortűznél.     

A közkedvelt standard, a The Nearness of You azért „jó” hogy elhangzik, mert szerepelt Kandace Springs nemrég recenzált CD-jén is, így aztán könnyű az összehasonlítás. És micsoda különbség, holott az „alapanyag” ugyanaz. De akár még Norah Jones előadásában is százszor jazzesebb, mint Taylor mester elővezetésében. Voltaképpen ugyanez mondható el a többi standardről is, amelyeket tucatjával hallhattuk már igazi jazz-feldolgozásban az évtizedek során.

 

Pár szót a művészről, akit aligha nemcsak én nemigen ismertem, de kis hazánkban valószínűleg inkább csak az amerikai pop igazi szakértői. Szóval 1948-ban született, viharos fiatalságában volt pszichiátriai kezeléstől heroin-függőségig minden, amitől „művész a művész”, legalábbis sokan így gondolják. Úgy látszik egy „igazi” művésznek kötelező egyben deviánsnak is lenni. Mint megtudhattuk a Wikipedián, 1984-től „tiszta” és a siker sem maradt el 3 Grammy-díj formájában. Van vagy kéttucat nagylemeze, remélhetőleg a korábbiak ettől jobbak, félek, hogy nem fogom forszírozni a megismerésüket. Ugyanis nem kell azon olvasóimnak bizonygatnom, akik a jazzben kicsit is járatosak, hogy – jóllehet a gyengébb nem sokkal erősebben képviselt a műfajban, mint a férfiak, de azért a „male” kategória is felvonultatott néhány remek énekest az idők során Nat King Cole-tól Joe Williams-en át Ray Charles-ig. A mifelénk talán kevésbé ismert nevek közül néhány: Johnny Hartman (az egyetlen vokalista, akivel John Coltrane csinált egy komplett albumot, de természetesen a többi lemeze is kitűnő), Jon Hendricks, Eddie Jefferson, Bill Henderson, Tony Bennett, az „újabbak” közül pedig Kurt Elling, Peter Cincotti, Gregory Porter vagy Curtis Stigers (aki remek énekhangja mellett egészen jól tenorozik is – és a könnyebb jazzt kiadó Concord Records felfedezettje).

A Taylort kísérő stábban többek között még olyan ismert jazz zenészek is feltűnnek, mint a gitáros-énekes John Pizzarelli (ezúttal csak gitározik), a neves dobos Steve Gadd és a zongorista-orgonista Larry Goldings (a Hammondot szólaltatja meg egy számban). Úgy látszik, van az a pénz… A háttérvokál közreműködése még csak fokozza a kommersz hangvételt. Persze ők is csak egy-két számban fordulnak elő, és ez a jellemzője az egész albumnak, így az írásom utáni adathalmazban felsorolt közreműködők szinte csak egy-egy számban hallhatók.  Egyébként is a 45 perc teljes terjedelem 14 felé osztandó, ami ugyebár alig haladja meg a 3 percet, ami arra elég, hogy a dal szövege elhangozzék, legfeljebb egy elképesztően rövid hangszer szóló „fér még bele”. Ezek a dalok a legjobban valami autósoknak vagy háziasszonyoknak szóló zenés műsor számára ideálisak. Nem is kétlem, hogy meglesz a kasszasikerük.  

Itt be is fejezem, mert az egész tálalás annyira kommersz, hogy – elolvasván a sikeréről szóló cikkeket (pl. Rolling Stone magazin), az ember elképed azon az ízlésficamon, ami a mai tömegigényt jellemzi. Azért az sem véletlen, hogy a lemezről szóló „review”-k egyike sem a Down Beatben vagy a Jazz Times-ban látott napvilágot. Hát ennyit James Taylor legújabb albumáról. Természetesen lehet ennek ellentmondani, hiszen régi alapigazság, hogy ízlések és pofonok különbözőek!

Fantasy, 2020

  • My Blue Heaven
  • Moon River
  • Teach Me Tonight
  • As Easy As Rolling Off A Log
  • Almost Like Being In Love
  • Sit Down, You’re Rockin’ The Boat
  • The Nearness Of You
  • You’ve Got To Be Carefully Taught
  • God Bless The Child
  • Pennies From Heaven
  • My Heart Stood Still
  • Ol’ Man River
  • It’s Only A Paper Moon
  • The Surrey With The Fringe On Top

 

Közreműködik:

James Taylor, ének és akusztikus gitár
John Pizzarelli. hét húros (nájlon) gitár, akusztikus ritmusgitár
Steve Gadd, dobok
Luis Conte, ütőhangszerek
Jimmy Johnson, basszusgitár
Viktor Krauss, nagybőgő
Lou Marini, klarinét, szaxofon
Walt Fowler, trombita, szárnykürt
Larry Goldings, melodika, Hammond B-3 orgona
Stuart Duncan, hegedű
Jerry Douglas, dobro
Arnold McCuller, Kate Markowitz, Andrea Zonn és Dorian Holley, háttér-vokál
Caroline Taylor, vokál csak a 14. számban