Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
12
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

Pat Metheny - From This Place (Juhász Gábor ajánlásával)

2020. április 08.

Amikor Irk Réka megkért, hogy írjak Pat Metheny új lemezéről, kevés dolog szólt ellene. Réka készítette a honlapom, ráadásul a Harmónia Jazz Műhelynek is tagja, márpedig én évtizedek óta sokra tartom Pallai Péter és Kerekes György által elkezdett jó szándékú nonprofit műhelyt. Azt is mondtam Rékának, hogy nyilvánvalóan szubjektív lesz, ha írok, de talán ez nem is baj.

       

2020-ban jelent meg Pat Metheny legutóbbi albuma. Még ’19 végén feltették a netre az első dalát, és én döbbenten hallgattam meg számtalanszor. Összesűrűsödtek benne mindazok az eszközök, amik jellemzőek voltak Pat Metheny zenéjére, de grandiózus vonóshangzással társult.

A darab végén mintha egy száguldó vonat képen vágná az egész emberiséget. Utána a kíméletlen rock hangsúlyok David Bowie enigmatikus darabját idézik számomra, a „Blackstar”-t. Meghökkentem. Érezni lehetett, hogy ez nem egyszerűen egy gitáros dal, hanem egy üzenet, amit meg lehet érteni, érezni. Természetesen, amint megjelent a teljes album végighallgattam sokszor.

Érdemes elolvasni a szöveget, amit Metheny maga írt a saját honlapjára az album kapcsán. Nem fordítom le, feltételezem, hogy az olvasók többsége olvas angolul. Talán van annyira érdekes ez a szöveg, hogy valaki lefordítsa azoknak, akik nem. Én erre nem érzek ambíciót. Íme a link: https://www.patmetheny.com/news/full_display.cfm?id=134

Dióhéjban: Annyit ír, hogy eddig minden lemezét úgy készítette, hogy hosszas munka után felvették a lemezeket és aztán azzal az anyaggal mentek turnézni. Most viszont sokat utazott, zenélt kettesben Ron Carterrel, fiatalkorának hősével, és arról kérdezte Cartert, hogy a ’60-as évek Miles Davis koncerlemezein miért nem azokat a darabokat játszották, amiket az akkor felvett stúdió albumokon rögzítettek. Carter azt mondta, hogy Davis koncepciója az volt, hogy a zenekar egységét a koncerteken csiszolja, de a lemezfelvételeken frissességet akart, ezért nem próbálták előre a darabokat, és akkor nem is tartották repertoáron az új műsort. Metheny ezt a koncepciót vette át. Turnézott kvartettjével, de a régi darabjait játszották. Több száz jó darabja van, így nem volt nehéz találni anyagot. Amikor Budapesten láttam a koncertjüket, az volt a benyomásom, hogy a saját múltját viszi az emberek elé, hiszen világszerte milliónyian rajonganak korábbi zenéjéért. Kicsit sajnáltam, mert leginkább a kreativitást szeretem a nagy művészekben, de nem bántam nagyon.

Amikor a nyolcvanas évek végén Dizzy Gillespie zenekarát láttuk a Zeneakadémián, egy percig sem bántam, hogy Gillespie évtizedes darabjait hallottuk. Utólag kiderült, hogy közben Metheny írta az új darabokat, amik mintha a régi darabok szerves folytatásai lennének. Egy interjúban idézi Paul Motian-t, aki szerint minden zenész egy dalt ír meg, csak annak különböző formáit. Van benne valami. Metheny teremtett rá időt és feltételeket, hogy turnézó kvartettjével felvegyék kényelmesen az új darabokat.

Később írt, illetve íratott rá vonós hangszereléseket, amiket Los Angelesben azzal a zenekarral vettek fel, akik a nagy Hollywoodi filmek zenéinél is közreműködtek, mielőtt a mi kelet-európai zenekaraink el nem happolták a munkákat. Minden nézőpont kérdése, nekünk ez valószínűleg öröm, nekik veszteség. Mindenesetre a hangzás monumentális lett.

Pat Metheny egy Wes Montgomery lemezborítójára írta, hogy bár a kedvencei Montgomery kvartett-kvintett lemezei, de nagyon szereti a nagyzenekari felvételeket is. Valahogy úgy fogalmaz, lehet hogy nem minden szempontból a legízlésesebbek, de mégis rengeteg zenei finomság, gazdagság van bennük.

A honlapján olvasható szövegből kiderül, hogy régóta szeretett volna egy vonószenekarral kibővült kvartett lemezt. Egy filmzenéjében, a Map Of The World-ben, már alkalmazta a vonószenekart, de az végül is alkalmazott zene volt. Azt is írja, hogy tudja, ez nem fogja a kritikusok tetszését elnyerni, de ő örök értékeket tart szem előtt.

Nem nehéz feloldani ezt a dilemmát. Charlie Parker a vonószenekaros lemezeire volt a legbüszkébb halálos ágyán. Wes Montgomery nem is értette, hogy miért nem tetszenek a szakmának a vonós zenekaros felvételei. Én életemben háromszor játszottam úgy, hogy vonószenekar kísért. Sajnos nem maradt egyikből sem publikálható felvétel, nyilván nehezebb ezeket felvenni, mint mondjuk egy kvartettet. Viszont máig emlékszem, hogy éreztem azt a borzongást, amikor megszólalt a gitárhangom alatt a vonószenekar. A vonószenekar persze lomhább és epikusabb, mint egy kamara jazz zenekar. Pontosan meg tudom érteni Metheny vágyát, hogy ilyen albumot készítsen, és hálás vagyok neki, hogy időt és pénzt áldozott arra, hogy ezzel is gazdagítsa az életünk. (László Attila készített a közelmúltban itthon vonószenekarra, fúvósokra és jazz kvartettre darabot. Az is gyönyörű.)

 

Van egy énekes dal a lemezen, ami egyedüliként - egy egyébként instrumentális albumon - érthető módon kiemelkedik a zenei szövetből. Gyönyörű! Metheny azt írja, hogy a dalt 2016. november 8-án írta, az amerikai elnökválasztás napján, mély elkeseredésében. Ez egyrészt azt juttatja az eszembe, hogy milyen gyönyörű dolgok születhetnek mély elkeseredésből. Másrészt azt, hogy Metheny-t szinte soha nem hallottam politizálni, pedig rengeteg interjút láttam vele, sőt háromszor volt szerencsém személyesen is találkozni vele. (Egyszer még a gitáromon is játszott vagy két órát. Azóta az a gitár Oláh Szabolcsnál van.) Én sem politizálok nyilvánosan sohasem. Több okból. Nem akarom megbántani, azokat a barátaimat, akik máshogy látják a világot. Nem gondolom azt, hogy behatóan ismerném a hátterét azoknak a dolgoknak, amikről a felszínen minket tájékoztatnak. És persze tartok attól, hogy adminisztratív következménye is lehet egy átgondolatlan véleménynek. Kicsit irigylem Metheny-t, hogy határozottan véleményt tud és mer alkotni, pedig neki is lehet vesztenivalója. A rajongóinak felteszem közel fele az államokban arra szavazott, aki miatt ő elkeseredett, és írt egy gyönyörű dalt.

 

Egy európai riporter egyszer azt kérdezte Metheny-től, hogy vajon ő az utolsó régi srác vagy ő az első új. Metheny egy későbbi interjújában azt mondta, hogy először nevetett a kérdésen, de később egyre többet gondolkozott rajta, és végül arra jutott, hogy ő az utolsó régi srác. Még nem az intézményekben tanult, még az eredetiség eszményét tette magáévá. Talán igaza van ebben.

Az is igaz, hogy ő az egyik első, aki negyven plusz évet tudott a világ körül turnézni saját zenéjével, évi sok száz koncertet adva, mindig máshol. Természetesen az ő generációjából még vannak sokan, de talán kiemelkedik a mezőnyből.

 

Nonesuch Records Inc., 2020

Tracklista: 

  1.  America Undefined 
  2.  Wide and Far 
  3.  You Are 
  4.  Same River 
  5.  Pathmaker
  6.  The Past in Us
  7.  Everything Explained
  8.  From This Place
  9.  Sixty-Six
  10.  Love May Take Awhile 

 

Közreműködnek:

Steve Dress - basszusgitár, bőgő
Nico Abondolo - basszusgitár, bőgő (1)
Linda May Han Oh - - basszusgitár, bőgő, hang
Cecilia Tsan, Dane Little, Eric Byers, Jacob Braun, Trevor Handy, Vanessa Freebairn-Smith - cselló
Andrew Shulman - csellő (1)
Stuart Clark - klarinét
Dan Higgins - klarinét (1)
Antonio Sanchez - dob
Jenni Olson - fuvola
Heather Clark - fuvola (1)
Laura Brenes - kürt
Dylan Hart - kürt (1)
Pat Metheny - gitár
Gregoire Maret - szájharmonika
Pat Metheny - billentyűk
The Hollywood Studio Symphony
Luis Conte - ütőhangszerek
Gwilym Simcock - zongora
Bill Reichenbach (2), Steven Holtman - harsona
Alex Iles - harsona (1)
Alma Fernandez, Darrin McCann, David Walther, Diana Wade, Lynne Richburg, Meredith Crawford, Robert Brophy - hegedű
Shawn Mann - hegedű (1)
Amy Hershberger, Ben Jacobson, Charlie Bisharat, Eun-Mee Ahn, Helen Nightengale, Jackie Brand, Jessica E. Guideri, Lorenz Gamma, Maia Jasper, Natalie Leggett, Phillip Levy, Sara Parkins, Sarah Thornblade, Serena McKinney, Songa Lee, Tamara Hatwan, Tereza Stanislav - hegedű
Julie Gigante - hegedű
Me'Shell NdegéOcello - ének