fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
16
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
Máté J. György

Máté J. György

1958-ban születtem Budapesten. Magyar-történelem szakos tanári oklevelet szereztem. Az ELTE BTK-n zenei/irodalmi témából, Wagner Nibelung-tetralógiájából írtam a szakdolgozatomat. Az egyetem után, a 80-as években újságíróként dolgoztam a Revue de Hongrie/Hungarian Digest nevű, franciául és angolul megjelenő lapnál, majd a Kortárs versrovatánál. Közben megvédtem doktori disszertációmat is magyar irodalomtörténetből (1987). A 90-es évek első felében elsősorban filmkritikákat írtam. A Gramofon megjelenése óta foglalkozom rendszeresebben jazzkritika-írással. Mintegy harminc kötetnyi műfordításom jelent meg. Négy könyvet írtam jazzről: A rögtönzés művészete (2014), Tommy Vig (2016), Jazz – a szenvedély nyelve (2018) és Készíts salátát (2019, megjelenés előtt).

Három héttel ezelőtt, július 1-én került a magyar mozikba (Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházba) a Frank Zappa (1940-1993) életét és munkásságát bemutató új portréfilm, Alex Winter színész/rendező alkotása. Winter bizonyára maga is tudta, hogy a lehetetlenre vállalkozik: másfél-két óra alatt képtelenség bemutatni egy ilyen szerteágazó, óriási életművet, ráadásul úgy, hogy – ez nyilvánvaló a képsorokból – a rendező feltett szándéka, hogy Zappát, az embert is közelebb hozza a nézőkhöz.

A most ötvenhat esztendős Rob Mazurek a kortárs chicagói avantgarde jazz egyik bizsergetően izgalmas művészalakja, aki nemcsak kornett-játékos, hanem elektro-akusztikus komponista, multimédia-művész és konceptualista is. Egykor a Bloom School of Jazz növendéke volt, itt elméletet-gyakorlatot egyaránt alaposan elsajátított. Mintegy négyszáz szerzeményét jegyzi a zenetörténet.

Az utóbbi negyven év változásai a jazzben, mindenekelőtt a popkultúra korábban elképzelhetetlen felszívása a műfajba, kitörölhetetlen nyomot hagytak a patinás lemezkiadók arculatán is. Aki ismeri a régi (vagyis az 1970 előtti) Blue Note kiadványait, a tetszhalotti állapotából újjáéledt vállalat mai kínálatában csak kivételes alkalmakkor fedezi fel a zenei kapcsolatot ama 60-70 évvel ezelőtti jazztörekvésekkel, melyek mitikus nagyságot biztosítottak a cégnek, viszont azt tapasztalhatja, hogy Alfred Lion egykori értékteremtő vállalkozásának mai vezetése örömmel nyit  a 21. századi fiatalságot megszólító stílusokra. Így kerülnek ki sorban a kiadó műhelyéből olyan lemezek, melyekről a hagyományos jazzhangzásokhoz szokott idősebb generációk azt kérdik: hol itt a jazz?

Amikor a „Singers” szó szerepel egy zenekar nevében, a borítót gyanútlanul forgató jazzhallgató rögtön úgy gondolja, itt egy énekegyüttesé lesz a főszerep, olyasformán, ahogy azt a Singers Unlimited vagy a Swingle Singers példáján megtanulta. Mi több, a fogalom nem szorítkozott jazz-előadókra. A leginkább pop énekegyüttesként jegyzett, 1955-ben alakult Gregg Smith Singers Igor Stravinsky érdeklődését is felkeltette, olyannyira, hogy a zeneszerző velencei temetésén a család az együttes vezetőjét bízta meg a kórus megszervezésével és vezénylésével.

Amióta John Abercrombie eltávozott közülünk, Pat Metheny és Bill Frisell pedig átigazolt a Warnerhez, felmerült a kérdés, kivel vagy kikkel töltsék be – ha egyáltalán betölthető – az ECM-nél keletkezett hiátust. Mert egy olyan modernista, vagyis a jazz és a posztjazz tipikusan mai megnyilvánulásaira érzékeny kiadó, mint amilyen Manfred Eicheré, úgy tűnik, mind kevésbé lehet meg a label esztétikáját pregnánsan kifejező gitáros nélkül. Más, igen karakteres modern jazzkiadóknál, például az amerikai Cuneiformnál, egymást érik a kiadó arculatát alapvetően befolyásoló gitáros előadók.

Ha eljátszunk a képtelen gondolattal, miszerint egy Joe Chambers életművét kifejezett ellenszenvvel szemlélő jazzkritikus vagyunk, aki a Samba de Maracatu megjelenését is arra használja fel, hogy valami rosszat mondjon a zenekarvezetőről, megkockáztathatjuk: a kevesebb több lett volna, vagy Chambers jobban tette volna, ha a stilárisan-ritmikailag-strukturálisan egyaránt roppant változatos lemez helyett egyetlen irányra és előadásmódra fókuszált volna. Más vetületben: a zenei pastiche-ok sora helyett jobban örültünk volna több eredetiségnek, sőt, több dobolásnak, végül is dobosról lévén szó.

Mint azt az Észak-Amerika földrajza és kultúrája iránt érdeklődők közül sokan tudják, a csaktó indián nyelvből származó bayou szó síkságokon található folyóágakat, mocsaras vidékeket, illetve e vizek által létrehozott szigetvilágokat jelent.

Amikor adva van egy rendkívüli képességű zongorista, aki gondolatokkal, még ha nem is a legmegnyugtatóbbakkal tömi tele kompozícióit, valamint a feldolgozásra alkalmasnak ítélt darabokat, gyakran előfordul a zongora-bőgő-dob triólemezek kritikusaival, hogy annyira belefeledkeznek a zenekarvezető erényeinek ecsetelésébe, hogy gyakorlatilag megfeledkeznek az együttes másik két tagjáról, s így a bírálat olyan mellékízt kap, mintha a bőgős és a dobos csupán felejthető asszisztens lenne a mester mellett, nagyjából úgy, mint bűvész oldalán a csinos, csillogó ruhába öltöztetett és túl sok sminket használó fiatal hölgy, aki akkor a legaktívabb a porondon, amikor segít a varázslónak kettéfűrészelni egy-egy önként jelentkezőt.

A „Floyd-ügy”-et, vagy nyersebben fogalmazva: a „Derek Chauvin-gyilkosság”-ot követő, 2020. május 26-án kezdődő, a rendőri brutalitás és a rasszizmus ellen tiltakozó megmozdulások Minneapolisban és az Egyesült Államok más városaiban ismét – ki tudja, hányadszor – reflektorfénybe állították a sok évtizedes afro-amerikai polgárjogi küzdelmek fő kérdéseit.

Tóth Viktor hangszerének, az altszaxofonnak, mint a legtöbb jazzben alkalmazott hangszernek, megvan a hallgatók által jól ismert, elérhető és közérthető, valamint a sokkal szűrtebb publikumnak szóló, nyersebb, „underground” tradíciója.

1. oldal / 5