fbpx

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
11
Dátum : 2021. szept. 11.
Sinkovics Ferenc

Sinkovics Ferenc

Hatvanhárom éves vagyok, újságíróként dolgozom. Elég korán találkoztam a jazzel, lehettem úgy 12-14 éves. Igaz, csak pár évvel később mélyült el a kapcsolatunk, és a műfaj életem tengelyébe került. És ott van, azóta is, legalábbis a napi zenehallgatás, és a szükségszerű tájékozódás formájában. A koncertek látogatásából már valahogy kiöregedtem. Olyan sok helyen amúgy sem jártam, a varsói Jazz Jamboree jelentette ebben a tekintetben a legnagyobb kalandjaimat. Nem vagyok szakíró, de igyekszem foglalkozni a műfajjal a munkámban is. Minden érdekel, ám az átlagnál jobban figyelek a kelet-európai jazzre. Főként a lengyelre. Egyszer talán lesz alkalmam leírni ennek a történetét.

Az argentínai San Juan nem is olyan kicsi város a maga 112 ezer lakosával, de nyilvánvalóan kívül esik a nemzetközi jazzélet rádiuszán. Mégis innen indult útjára az énekes és bőgős Candelaria Buasso és a billentyűs Paulo Carrizo alkotta duó. Persze, már rendelkeztek valamilyen komolyabb zenei előélettel.

Öröm, amikor fiatal zenészek arra szövetkeznek, hogy ápolják a jazz legjobb hagyományait. Folytonos változásban van a műfaj, ami természetes jelenség, de hagyományok nélkül szerterepítené ennek a zenei univerzumnak az elemeit a centripetális erő.

Nem túl gyakoriak a jazz világában a bőgős vagy basszusgitáros szólólemezek. Ezer oka van ennek, de legfőképpen az, hogy a bőgőnek és a basszusgitárnak társas közegre, partnerekre van szüksége, ez mindkét hangszer jellegéből és alapvető funkciójából is következik. Annál nagyobb érdeklődést kelt tehát egy basszusos szólólemez, mert a hallgató fokozottan kíváncsi arra, mit tud kihozni hangszeréből a magányosan szólózó muzsikus.

Megint csak azzal a kérdéssel nézünk szembe, hogy mi a jazz, pontosabban mi az a zene, amit még ilyen-olyan jegyei alapján jazznek nevezhetünk. Nik Bärtsch új CD-je, az Entendre veti fel ezúttal a problémát – ha probléma ez egyáltalán.

Sinikka Langeland új lemezének már a borítója is csodálatos. Egy szép farkas látható rajta, valamely kopár, vélhetően norvégiai hegy oldalában. Nem érdemes hosszabb vitát kezdeni most az ECM borítókkal kapcsolatosan, mert az egyik jobban sikerült, a másik viszont kevésbé ragadja meg az embert, de a kiadó új, Wolf Rune című CD-jének borítója mindenképpen a sikerültek közé tartozik. Anélkül lett szép és hatásos ez a borító, hogy a fekete-fehér fénykép alkotója, Christian Houge bármiféle fotós bravúrra törekedett volna. Igaz, önmagában már az is bravúr lehet, hogy lencsevégre tudott kapni egy farkast, az állat természetes közegében.

Ne csapjuk be magunkat, teljesen szabad zene nincs, bár időnként mindannyian szívesen használjuk ezt a fogalmat olyan produkciókra, amelyek spontán módon, a szemünk előtt, illetve a fülünk hallatára születnek, mindenfajta előkészítés nélkül.

Mindig megvan a maga el nem hanyagolható kockázata annak, ha egy jazzgitáros szólólemezt akar készíteni. Óriási ugyanis a csábítás, hogy ez a lemez kellően lírai hangvételű, már-már behízelgően lágy és persze kifejezetten melodikus jellegű legyen. Az a helyzet, hogy ezt a csapdát csak kevesen tudták elkerülni, amiről persze nem tehet senki, hiszen a gitár, mint hangszer - itt most persze nem a rockban használt elektromos gitárokról van szó - történetileg is szorosan kötődött a lírához, kiváltképp az európai kultúrában. Még Joe Pass szólólemezein is érzékelni itt-ott némi ellágyulást, hogy Pat Metheny-ről már ne is beszéljünk, igaz, ő nemcsak szólóban, de trióban, kvartettben, kvintettben is gyakran vált lírába, sőt – leszámítva extrém produkcióit – ő maga is afféle lírai alkat.

Az utóbbi idők egyik legérdekesebb CD-je az a kiadvány, amelyet Harcsa Veronika, Anastasia Razvalyaeva és Fenyvesi Márton jegyez. Nem jazz lemezről van szó, ezt előre kell bocsátani. Még akkor sem, ha Harcsa Veronikát jazz énekesként, Fenyvesi Mártont pedig jazz gitárosként ismerjük, és az is igaz, hogy a Debussy NOW! című CD-jük darabjaiban fel-feltűnnek jazzes elemek és fordulatok, pár hangból álló mikro-improvizációk. 

Erős lemez a Butcher Brown nevű formáció nyolcadik CD-je, a #KingButch. Olyan, mintha az amerikai együttes zenei evolúciójának kivirágzását jelentené ez az album.

Már ez a lemezcím is milyen fájdalmasan szép! Elveszett hajók. Hol vannak? Elnyelték őket a hullámok? Vagy kóborolnak magányosan az óceánok vizein? Hogy aztán egy ponton, a mértani egyenes mentén lassan, méltóságteljesen kivitorlázzanak a világűrbe…

1. oldal / 2