Print this page

Vakrepülés Subicz Gáborral

2020. október 31.

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Subicz Gábor zeneszerző, hangszerelő, trombitaművész 1983-ban született Debrecenben. Zenei tanulmányait kisiskolásként kezdte, majd az MZTSZ Kőbányai Zenei Stúdió növendéke volt. Jazzel 2002-ben kezdett foglalkozni, Fekete-Kovács Kornél növendékeként. 2008-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén.

          Számos hazai és nemzetközi zenekarban volt és van alkalma játszani, emellett hangszerelőként is kiemelkedően aktív. 2008 óta számtalan kortárszenei darabot komponált a Modern Art Orchestra számára, emellett írt vonósnégyesre, különböző kamaraformációkra, szimfonikus zenekarra, jazz kis- és nagyzenekarra és elektronikus hangszerekre is. Zenét szerzett a többszörös nemzetközi díjnyertes Curtiz című filmhez, és sok más filmes projektben is szerepet vállalt. Saját zenekarát, a Subtonest évek óta vezeti, debütáló albumuk igen pozitív visszhangra lelt mind a közönség, mind a szakma körében. Subicz Gábor Budapesten él. Nős, két gyermek apja.

Zenei versenyek, díjak:

2019       
Artisjus-díj ‘Az év produkciója’ - Modern Art Orchestra - 15 Hungarian Peasant Songs (társszerző)
Fonogram díj ‘Az év jazz-lemeze’ - Modern Art Orchestra - 15 Hungarian Peasant Songs (társszerző)

2018
Artisjus előadói díj

2015
2nd European Bigband Composer Competition, Koppenhága, I. helyezett 

2014
Magyar Jazz Szövetség Országos Jazz Zeneszerző és Hangszerelő verseny, Bigband     zeneszerzés 3. helyezett

2012
Magyar Jazz Szövetség Országos Jazz Zeneszerző és Hangszerelő verseny, Bigband     zeneszerzés I. díj
Magyar Jazz Szövetség Országos Jazz Zeneszerző és Hangszerelő verseny, Bigband     Hangszerelés I. díj

2008
Magyar Jazz Szövetség Országos Jazz Fesztivál és verseny, Balatonfüred - 1. helyezett   (Molnár Sándor Quintet)
Mr3 Bartók Rádió Országos Jazztrombita-verseny: 3. helyezett, közönségdíj, a MOL         jazzfesztivál különdíja

2007
Magyar Jazz Szövetség Jazz Combo verseny - 3. helyezett (Oláh Dezső Quartet)

        

Kiemelt zeneszerzői munkák        

2019
Lengyel Ferenc - Ópiumkeringő c. monodráma, Pesti Magyar Színház (zeneszerző, hangszerelő)

2018 
Curtiz c. játékfilm - zeneszerző, zenei rendező, szólista
Modern Art Orchestra - 15 Hungarian Peasant Songs (hangszerelő, társszerző)

2016
Modern Art Orchestra - The Mind’s Ear - szerzői lemez

2015
Péterfy Bori & MR Szimfonikusok egész estés szimfonikus koncert a MÜPÁban –      zeneszerző, hangszerelő, zenei rendező
Liza, a rókatündér c. játékfilm - hangszerelő

2014
Early Music (vonósnégyesre és trombitára) - a Sectio Aurea Kamaraegyüttes megbízásából

2014
Heaven Street Seven egész estés szimfonikus koncert a MÜPÁban – hangszerelő
Balaton Method c. koncertfilm – zeneszerző, hangszerelő, zenei rendező

2011- 2014
MR2 Szimfonik Live sorozat – zeneszerző, hangszerelő, zenei rendező

2013
Pannonia Allstars Ska Orchestra & MR Szimfonikusok egész estés szimfonikus koncert a      MÜPÁban – zeneszerző, hangszerelő, zenei rendező
Ryse, son of Rome c. videojáték – zeneszerző, hangszerelő

2012
Magashegyi Underground egész estés szimfonikus koncert a MÜPÁban – zeneszerző,      hangszerelő, zenei rendező

 

Kiemelt zenekarok, jazz-produkciók:        

Modern Art Orchestra - zeneszerző, hangszerelő, trombita, szárnykürt, mellofon, altkürt
SG5, Subtones - zenekarvezető, zeneszerző, hangszerelő, trombita, szárnykürt, mellofon
Harcsa Veronika Quartet - hangszerelő, trombita, szárnykürt - m.v.

Kiemelt pop-produkciók:

Geszti Péter és a Gringo Sztár - trombita, ének
Pannonia Allstars Ska Orchestra - zeneszerző, hangszerelő, trombita, szárnykürt, mellofon,      ének
Budapest Bár - session-zenész, trombita
Quimby - session-zenész, trombita
Erik Sumo Band - hangszerelő, stúdiózenész
Ladánybene 27 - hangszerelő, stúdiózenész
Yonderboi - hangszerelő, stúdiózenész
Rapülők - stúdiózenész 

A „Vakrepülés” felvétele 2020. október 6-án készült. Szerkesztette és készítette Máté J. György.

BRAD GOODE: Hypnotic Suggestion (a Hypnotic Suggestion c. albumról, Delmark, 2005.
Goode: trombita; Adrean Farrugia: zongora; Kelly Sill: bőgő; Dana Hall: dob).

A felvétel akusztikailag az analóg korszakot idézte, de lehet, hogy csak az itteni hangfalakat kell megszoknom. Első gondolatom az volt, hogy egy korai Wynton Marsalist hallunk, a trombitás hangszíne viszont nem ezt igazolta. Igen koncentrált. A szóló nagyon rövid volt, ez is árulkodó jel lehet akár. Volt még egy ötletem, Dave Douglas, de ő nem fúj ennyire szépen. [Brad Goode nevének elhangzása után:] Nem hallottam még róla. Feltétlenül utánanézek a munkásságának.

 

TOMASZ STAŃKO: First Song (a Balladyna c. albumról, ECM, 1976.
Stańko: trombita; Tomasz Szukalski: tenor- és szopránszaxofon; Dave Holland: bőgő; Edward Vesala: dob).

Furcsa hangképe van ennek a lemeznek. A fúvósok mintha túl messze állnának a mikrofonoktól. A trombita is messze van, mégis torzan szól, ez egy mai felvételen már nem fordulhatna elő. Szabad jazzbe hajló zene, de nem annyira elvadult. Röviden úgy jellemezhetném: izgalmas, zseniális függönyszaggatás. Akár fehér muzsikus is lehet a trombitás, „vékonyan” játszott. És ritmikailag sokkal egyenletesebb volt a másik fúvósnál. [A felvétel időpontjának elhangzása után:] Európai trombitás lehet. Nyilván Tomasz Stańko neve jut az eszembe, de tőle csak sokkal későbbi előadásokat ismerek. Azok a zenék egészen másmilyenek, más irányba visznek el.

 

LEE MORGAN: The Murphy Man (a Charisma c. albumról, Blue Note, 1966.
Morgan: trombita; Hank Mobley: tenorszaxofon; Jackie McLean: altszaxofon; Cedar Walton: zongora; Paul Chambers: bőgő; Billy Higgins: dob).

Ez is egy olyan track, amelyet ismernem kellene. Ritka jelenség, hogy egy trombitás ennyire kerülje a hangszer felső regiszterét. Először Blue Mitchellre gondoltam, aztán Nat Adderley jutott eszembe, de ő szeret visítozni a kornetton. Art Farmer se megy fel túl magasra, de ő ennél a játékosnál sokkal puhábban fúj. [Lee Morgan nevének elhangzása után:] Nahát, rá igazán nem gondoltam, pedig a figurái elég jellegzetesek. Valószínűleg életének egy nehéz periódusában keletkezett a lemez, küzdelem van a soundban. Csodás a time-ja, és ha fiatalkori, szinte szárnyaló felvételeivel összevetjük, megdöbbentő, hogy mennyire megcsappant az ereje.

 

WADADA LEO SMITH: Rosa Parks (a Tabligh c. albumról, Cuneiform, 2008.
Smith: trombita; Vijay Iyer: zongora, elektromos zongora, szintetizátor; John Lindberg: bőgő; Shannon Jackson: dob).

Nem tudom, ki a trombitás, de az biztos, hogy sok Miles Davist hallgatott. Úgy hallatszik, hogy egy térben készült a felvétel. Feltűnően sokat fúj. Hogy őszinte legyek, nem áll közel hozzám ez a stílus. Kétesélyesnek látom a dolgot: vagy egy régi muzsikus, aki a Bitches Brew-n nőtt föl, és nem tud elszakadni tőle, vagy egy mai, fiatalabb zenész, aki ihletért ehhez a zenei világhoz nyúl vissza. Nagyon izgalmas a szám zenei környezete, de mint mondtam, maga a trombitajáték nem az én világom.

 

TERENCE BLANCHARD: Directions (a Discernment c. albumról, Bellaphon, 1984.
Blanchard: trombita; Donald Harrison: altszaxofon; Mulgrew Miller: zongora; Phil Bowler: bőgő; Ralph Peterson, Jr.: dob).

A témáról valamelyik New York-i avantgarde muzsikus ugrik be, talán Peter Evans, aki gyakran konvencionális körökre játszik a free és a dixieland között félúton. A trombitaszóló alapján akár Nicholas Payton is lehetett. A hangszín hasonló, és Paytonnál is megfigyelhetjük ezeket a hirtelen felszaladásokat egész magasra. Bár vigyázni kell, mert Payton is tud több stílusban fújni. És jobban kötődik a dallamokhoz ennél a trombitásnál. Főleg a zenész szóló alatti habitusa emlékeztetett Paytonra. [Terence Blanchard nevének elhangzása után:] Nagyon másképp fújt akkoriban, mint az újabb lemezein. Soha nem találtam volna ki, pedig hallottam tőle korai felvételeket, amikor még a Jazz Messengersben fújt. Blanchard mára ikonikus alakká nőtt a jazzben, bár szerintem nem annyira a játéka, mint inkább zeneszerzői, pedagógusi, iskolateremtő mivolta okán.

 

KENNY WHEELER: Everybody’s Song But My Own (a Greenhouse Fables c. albumról, Santamo, 1992.
Wheeler: trombita, szárnykürt; Jasper Van’t Hof: zongora; David Friedman: vibrafon).

Elképzelésem sincs, ki lehet a trombitás. Ebben a felállásban – trombita, vibrafon, zongora – ritkán készítenek lemezeket. Most illene tudnom, mely trombitások vettek fel efféle triólemezeket… Mindenesetre az tény, hogy szép, zsíros hangja van a trombitának. A játékos előszeretettel „dagaszt”, ez nem jellemző annyira a jazz-zenészekre. Olyasvalaki lehet, aki a klasszikus zenében is járatos. Sok furcsa részlet tűnik fel a számban, ami másfelé viszi el a hallgató gondolatait. Úgy érzem, ez a trombitás nagyon meg akarja mutatni, mennyire jó hangszeres játékos. A felvétel idejét a 80-90-es évtized fordulójára teszem. Arturo Sandoval jöhet szóba, de ő ennél tisztábban és lehengerlőbben fogalmaz. Az elején még Blanchard is képben volt, de ő nem ennyire radikális.

 

DAVID WEISS: White Magic (a When Words Fail c. albumról, Motéma, 2014.
Weiss: trombita; Marcus Strickland: tenorszaxofon; Myron Walden: altszaxofon; Xavier Davis: zongora; Dwayne Burno: bőgő; E. J. Strickland: dob).

Ezt a felvételt se ismerem. Viszont megint különös a szóló rövidsége. A trombitálás Freddie Hubbardot idézte, de a téma mégsem lehetett az övé, és a figurák se mindig utaltak Hubbardra. Hubbard például sose fúj hamisan, minden hangja tiszta.

 

TIM HAGANS: Hud Doyle (a Re-Animation Live! c. albumról, Blue Note, 2000.
Hagans: trombita; Bob Belden: szopránszaxofon; Scott Kinsey: szintetizátor; David Dyson: basszusgitár; Billy Kilson: dob; DJ Kingsize: lemezjátszók).

Mintha a témának semmi köze se lenne a közben elhangzó kísérethez. Viszont bitang, erőteljes a trombitálás. Nem ismerem az előadást, pedig ilyen jellegű zenéket elég sokat hallgatok. Úgyhogy kíváncsian várom, ki lesz a megoldás. Távolról Randy Breckert idézte a trombitás attitűdje, ő tudja ezt a nagyon “tigris”, de kontrollált fújást.

 

ENRICO RAVA: Lavori Casalinghi (az Enrico Rava Quartet c. albumról, ECM, 1978.
Rava: trombita; Roswell Rudd: harsona; J.-F. Jenny-Clark: bőgő; Aldo Romano: dob).

Elképzelésem sincs, mi ez a zene. Biztos, hogy sose hallottam még. Az efféle produkciók nagyon kívül esnek a látókörömön. Ritkán hallgatok free vagy avantgarde kísérleteket. Úgy hallom, európai trombitásról van szó. Nagyon szép a hangszer hangja. De egészen más nyelvet beszél, sokat kell utaznom fejben, hogy megértsem. Más a jelrendszere, a gesztusrendszere, mint az enyém, vagy amely ismerős számomra.

 

DON ELLIS: Uh-Huh (a New Ideas c. albumról, Prestige, 1961.
Ellis: trombita; Al Francis: vibrafon; Jaki Byard: zongora; Ron Carter: bőgő; Charlie Persip: dob).

A szám elején nem mertem senkit megnevezni, de itt a végén különösen nem. Mind a zongorista, mind pedig a trombitás igen finoman játszott. Utóbbi olyan benyomást keltett, mint aki nem érzi igazán otthonosan magát ebben a zenei közegben, szabadabban szeretne szárnyalni. Úgyhogy nem lepne meg, ha kiderülne, később free zenész lett belőle. A témát szépen megoldották, az improvizáción éreztem, hogy a trombitás mást szeretne játszani. Mintha ez a blues-kör csupán alibi lenne a számára, ürügy a kitörésre, a határok feszegetésére.

 

Fotó: Irk Réka