Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
11
12
15
16
23
30

Hard Bop Forever – a Pataj György Quintet koncertje a BJC-ben

2020. október 20.

A jazz műfaján belül vannak olyan stílusirányzatok, amelyek már a megszólalás pillanatában képesek megteremteni a rájuk jellemző erőteljes atmoszférát. Nos, ilyen a még szerencsére sokak által „beszélt nyelv”, azaz a hard-bop, amely a hirtelen felbukkanó és gyorsan elmúló divatok ellenére, már vagy hat évtizede a modern jazz legéletképesebb irányzata. Merem állítani, hogy nálunk ezt hitelesen csak igen kevés formáció képviseli, ezek között pedig Pataj Gyuri olykor változó felállású ötös formációi igazi csemegék. Amikor felbukkannak, én mindig ott vagyok.

Mindjárt el kell mondani, hogy a mintegy tíz éve működő együttesben olykor a két fúvós trombita és tenorszaxofonos volt, de sokszor szaxofon tandemmel állnak fel, mégpedig Soso Lakatos Sándor alt, és Molnár Sándor tenor hangszerrel.  A zongorista-hangszerelő zenekarvezető mellett leggyakrabban Oláh Péter bőgőzik és Lakatos Pecek András dobol. Pontosan egy éve, 2019 novemberében viszont Soso helyett Pecze Balázs trombitált, és persze a repertoárt is gondosan ennek megfelelően választotta meg Pataj Gyuri – három Freddie Hubbard kompozícióval. (A bőgős Oláh Zoli volt, mert Soso és Oláh Péter a Bágyi Balázs Quartettel kínai vendégszereplésen vettek részt.)

Azt nem kell elmondani olvasóinknak, hogy ezt a remek zenét, amit pestiesen „Blue Note hangzásnak” is nevezünk, az amerikai jazz fősodra évtizedeken keresztül az említett kiadóhoz kötötte, és még azok közül is sokan ott kezdték pályafutásukat, akik később más lemezkiadóknál és más stílusirányzatokban lettek világhírűek. A fényes névsor Lee Morgantól Wayne Shorterig, Herbie Hancocktól Joe Hendersonig tart, de biztosan harminc-negyven lenne a fényes névsor. Azt is tudni kell, hogy a mai hangvételt produkáló és minden vonatkozásban világszínvonalat képviselő hazai muzsikusok ezúttal is olyan produkciót nyújtottak, amely Amerika vagy Nyugat-Európa bármely klubjában megállná a helyét.

Pataj Gyuri érdemei között első helyen kell elmondani, hogy – átnézve zenekarának korábbi fellépésein szerepelt repertoárját – bizony mindig új darabokat játszanak, amelyekhez jól kidolgozott hangszerelések kellenek, röviden szólva sok munka. Ezúttal többek között Kenny Garrett, John Hicks, Herbie Hancock, Cedar Walton, Bobby Watson és McCoy Tyner szerzemények kerültek terítékre. Szóval ez az a repertoár, ami mindenképpen figyelemreméltó, a sokszor igénytelen, a legismertebb standardek nyúzásával előadott koncertekkel összevetve.

A zenekar felállása ezúttal is módosult, a stabil két szaxofonos és a „leader” mellett Orbán Gyuri bőgőzött és a 26 éves Richter Ambrus dobolt, mégpedig remekül. Keny Garrett "Ja-hed" c. lehengerlő számával indítottak, amely megalapozta a hangulatot. Egy másik Kenny – a korán elhunyt zongorista, Kenny Kirkland "Steepian Faith" c. száma következett. Úgy látszik, hogy Gyuri választása ezúttal a zongoristák kompozícióit favorizálta, mert két John Hicks szerzemény is elhangzott, először a "Naima’s Love Song", majd a második szettben a csodás ballada az "After the Morning". Az első félidőt a calypso ritmusú "Natch’l Natch’l", Andy Goodrich szerzeménye zárta.

A második félidő Herbie Hancock  "The Sorcerer" c. világhírű kompozíciójával indult, amely egyben Miles Davis egyik nagysikerű albumának címadó darabja volt. (Akkor, 1967-ben Hancock volt a világhírű Davis Quintet zongoristája olyan partnerek társaságában, mint Wayne Shorter, Ron Carter és Tony Williams. Hát így festett egy „jazz-aranycsapat”.) A neves altszaxofonos Bobby Watson "Wheel within a Wheel" c. számát a már említett John Hicks ballada követte, majd ismét egy zongorista, Cedar Walton "Firm Roots" c. száma zárta (volna) az estet. Azonban a viszonylag csekély létszámú, de annál lelkesebb közönség vastapsát követően még McCoy Tyner "Island Birdie" c. darabjával zárták a forró hangulatú koncertet.

Ha pár mondattal elemezzük a  hangszeresek játékát, akkor elmondhatjuk, hogy a két szaxofonos  (két dudás egy csárdában) csúcsformában volt, elképesztő hangorgiáik  magával ragadták a hallgatókat. Különösen Soso volt lenyűgöző, bár ha Molnár Sanyi „beindult” az sem volt semmi. Pataj Gyuri vérbeli jazz-zongorista, McCoy Tyner, John Hicks és Cedar Walton nyomdokain. Szólóinál a többiek elismerő pillantásai is magukért beszéltek, különösen Soso „díjazta” a remekül felépített szólójátékát. Orbán Gyuri vehemens bőgőzését, szép tónusát élvezhetjük számtalan formációban, mert ő az egyik legfoglalkoztatottabb bass-man. Mint mindig, most is kitett magáért. Stabil pont, ahol ő játszik, ott biztos alapokon nyugszik a produkció. Nagy meglepetés volt számomra Richter Ambrus, először láttam-hallottam élőben. Kitűnően, szenzitíven kísért, nem verte agyon a többiek játékát, ami bizony egyik-másik dobos esetében fennálló veszély…  Fantáziadús dobolása nem csupán kíséret, de igazi dobművészet. A ritmustandem (bőgő, dob) dicséretesen nem tolakodott az előtérbe, csak egy-egy szólójuk volt, de azok zajos sikert arattak. 

Végezetül el kell mondanom, hogy jómagam nem osztom a vírusjárványtól való ilyen mértékű félelmet, mivel az óvintézkedések betartásával a jól eloszló „fél ház” már elfogadható lenne. Ugyanis lassan már az egyharmadát sem éri el a korábban megszokott közönségszám, jó, ha egyötöde van jelen. Ez egy 2 milliós városban enyhén szólva nevetséges. Akkor talán határozzuk el, hogy nem kell kultúra, de ne szégyenítsük meg kiváló művészeinket (és egyáltalán nemcsak a jazz-zenészekről beszélek) ilyen arcpirító nézőtérrel. Jómagam már csak koromból adódóan is egyfelől veszélyeztetettnek minősülök, másrészt pedig konzervzenével alighanem eléggé ellátott vagyok, mégis csak régi szlogenemet tudom idézni:

„Az élő zenét semmi sem helyettesíti!”   

Fotó: Irk Réka 
Budapest Jazz Club, 2020. október 16.