Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
12
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

A dobművészet magasiskolája Németh Ferenc tolmácsolásában

2020. március 18.

Nem mindennapi élményben volt része annak a néhány jazzbarátnak, aki eljött a Bartók rádió Márványtermébe éppen a koronavírussal kapcsolatos drasztikus intézkedések első napján. Már hetekkel korábban értesültünk arról, hogy New Yorkban élő hazánkfia, trió felállásban mutatja be legújabb lemezét, a Freedomot. Az eredetileg meghirdetett formációban a dobos mellett Tzumo Árpád és egy olasz tenorszaxofonos: Pietro Tonolo lépett volna fel. 

Németh Ferit az elkötelezettebb jazzbarátoknak aligha kell bemutatni. Azt hiszem, hogy elég elmondani róla, hogy a Triumph c. lemezén Joshua Redman volt a fúvós és Lionel Loueke gitározott. A Müpa nagytermében tartott lemezbemutató koncerten két tenoros is szerepelt: Chris Potter és Gregory Tardy. Szóval nem kispályásokkal szerepel a mi Ferencünk. A New York-i középgenerációs jazz szcéna egyik legkeresettebb zenésze, aki bebizonyította ezen az estén is, hogy akad olyan fehér dobos (ez esetben egy /közép/európai muzsikus személyében), aki bátran lehet az általam is favorizált kb. 15-20 fekete amerikai dobos kihívója! Bizony ez a (jazz)karrier: egy kb. ezer lakosú községben, Zalacsányban 1975-ben született magyar fiú (mint a mesében) eljutott a műfaj fővárosába és ott tekintélyes pozíciót vívott ki magának, teljesen saját erejéből.

Most is a csere cseréje következett be, mivel a meghirdetett szaxofonos az ismert okok miatt nem tudott eljutni hozzánk Olaszországból, de merem állítani, hogy a helyette „bevetett” Bacsó Kristóf kifogástalanul játszotta el a fúvós szólamot. Feritől tudtam meg, hogy a 60 éves Tonolo hosszú ideig élt Amerikában és sok hírességgel játszott. Régi ismeretség fűzi Ferihez és „köreihez” is. Érdekes, hogy ő is „helyettes” lett volna, hiszen a Freedom c. lemezen Gregory Tardy a tenoros. 

A közel kétórás programban Feri kedvesen, mosolygósan, mesélősen konferálta fel a számokat (valamennyi saját szerzemény), kétharmad részben a lemezen szereplő darabokat. Ráadásul kifogástalan magyar nyelven, amit azért teszek szóvá, mert „szeretem” azokat, akik pár hónap külföldi tartózkodás után már keresik az anyanyelvük szavait. Feri ugyan évtizedek óta él már Amerikában, hívatása révén is amerikai környezetben, de nem csak anyanyelvét, hanem gyökereit, kötődését is megőrizte szülőföldjéhez. Közvetlen, barátságos modora sem változott semmit. Az említett kötődés pedig lépten-nyomon feltűnik zenéjében, kompozícióiban is.

A repertoár megoszlása úgy alakult, hogy az új lemezről elhangzott hét szám: a Marrakech, a címadó Freedom, a Floating, a Farmboy, a Bluefrica és a Soccer Game. Az első három darab pedig részben új volt, részben pedig más albumról származott, ezek az indító Happiness, a Requiem for a Soul, az indiai ihletésű Poets of the East és a The World Rejoices voltak. Az indító „Happiness” egy Németh-féle örömóda volt, Feri pozitív életszemléletének himnusza, amely megalapozta a koncert hangulatát.  Feri fantáziadús, cizellált dobjátéka olyan művészet, ami messze nem kísérőhangszerré degradálja a dobot, eközben mégsem „veri agyon” a produkciót. Alkalmazott egy vocalizer nevű szerkentyűt is, amelynek segítségével az emberi hang is érdekes hangszerként szólal meg. A „Marrakech” természetesen Feri marokkói zenei élményeit idézte. De azzal a váratlan fordulattal fejeződött be, hogy a végén felhangzott a „Kis kece lányom” melódiája. (Mostanában találkozhattam vele Snétberger Feri és Richard Bona előadásában is.) A „Requiem” apósa halálára írott himnikus szépségű dallam volt, a „Freedom” egy „one man show”, ami a vocalizerrel indult, majd a folytatás nem is a dobokon történt, hanem valamilyen kemény lapot ütögetve (ennek is biztosan van valami szakszerű neve). A World lehetne egy amerikai standard is, feljegyzéseim szerint ebben „domborított” Feri a legnagyobbat, de ez a megállapítás csak akkor került a jegyzetfüzetembe, amikor a rendkívül lebilincselő szám éppen tartott, mert az ezután következő számokban is ugyanezt jegyezhettem volna fel…  A „Floating” lebegése csodásan igazolta a címet, a „Farmboy” pedig alighanem a hazai népdalokat is eszébe juttatta Ferinek, mert a „Béreslegény jól megrakd a szekeret” c. népdal motívumait véltem felismerni. A „Soccer Game” pedig Feri focirajongásának állított emléket. Ebben Tzumo szóló zongorajátéka a harlemi stride-piano stílust idézte, majd Tzumo és Feri, aztán pedig Kristóf és Feri „párbeszédei” hangzottak el.

Tzumo (újabban, és a lemezen is Tzumo Árpád), az akusztikus zongora mellett az elektronika segítségével hozta a basszust, és az oldalt elhelyezett Novation elektromos billentyűs hangszerén olyan sajátos sound kikeverése is sikerült, ami olykor a karibi steel drum, máskor az indiai szitár, vagy a jávai gamelán zenében használt gong-sorok hangzásvilágát produkálta. Ez leginkább Feri indiai élményeit idéző „Poets of the East” és a Coltrane által is favorizált Afro-Blue átirata, a Bluefrica c. számokban érvényesült. (Utóbbi a Blue és az Africa szavak kombinációja.)

Végül, és messze nem utolsósorban, Bacsó Kristóf tenorszaxofon játéka kiemelkedő volt, de ezt már megszokhattuk egyéb fellépéseit illetően is. Kedden az Opusban a három tenor (Bacsó, Ávéd, Ülkei)  egyike volt Johnny Griffin legendás „A Blowin’ Session” c. jazztörténeti fontosságú albumának rekonstruálásában. Most pedig két méterről élvezhettem a leginkább jazzes hangszer mesteri megszólaltatását. Talán még soha sem hallhattam Kristóf mesteri szaxofonjátékát három napon belül. Ezekkel az élményekkel még a kényszerű szünet is elviselhetőbb lesz, ha erre kerül sor. Pedig tőlem mindenki azt hallhatja már évek óta, hogy „AZ ÉLŐ ZENÉT SEMMI SEM PÓTOLJA!”

De ezúttal legyen itt a „reklám helye” ebben a vonatkozásban.  Ismeretes ugyanis, hogy a márványtermi felvételek előbb-utóbb rádióadásba kerülnek. Jómagam is „beélesített” magnóval fogom figyelni a Bartók rádió jazzadását, mert azért ezt a sessiont archiválni kell!

 

Bartók rádió – Márványterem, 2020. március 13.

Fotó: Stépán Virág