koncert

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
7
Dátum : 2020. febr. 7.
8
Dátum : 2020. febr. 8.

Subicz Gábor bemutatkozik Londonban

2020. január 25.

A Budapest Jazz Club és a londoni jazz szentély, a 606 Club között a Harmónia Jazzműhely közvetítésével immár tizenkettedik éve folyó zenei cserekereskedelem legfrissebb magyar exportja, a trombitás-szárnykürtös Subicz Gábor volt.

Az utóbbi alkalmakkor már megtörtént egy párszor, hogy a brit zenésztársak egytől-egyig időben érkeztek a próbára, de ez alkalommal a londoni közlekedés és a zongorista kislányának megbetegedése helyreállította a papírformát. Mindössze 35 perc maradt a próbára, melynek következtében számomra sajnálatos módon, Gábor saját szerzeményei kimaradtak. (Aki szeretné megítélni a fiatal fúvós komponista képességeit,  megteheti a Modern Art Orchestra "The Mind's Ear" c. albumán, melyen minden kompozíció az övé). Így aztán a tervbe vett tíz standard közül kettőnek elpróbálták az elejét, egyet kb. 6-8 percig játszottak és belekezdtek még egybe, de hat számhoz hozzá sem nyúltak, csak megbeszélték.

 

A csapat egyébként parádés volt. Gábort nem kell bemutatnom, van saját csapata otthon, a Modern Art Orchestrának is egyik erőssége és valósággal remekelt Vörös Niki legutóbbi albumán. A brit részleg két "magyar szakértőt" tartalmazott, a zongorista Tim Lapthorn és a bőgős-komponista-zenekarvezető, egyébként is félmagyar Arnie Somogyi személyében. Arnie annak idején két félmagyar-félbrit zenekart is vezetett, a Cold Cherry Soupot és az Improvokationst és nagyon sok magyar zenésszel játszott mindkét országban. Tim nem csak számos magyar zenészt és énekest kísért a 606-ban, de a BJC-ben is felvillantotta fenomenális képességeit. A tizenéves külsejű dobos, Lloyd Haines már feltűnt a 606-ban ugyanennek a triónak a tagjaként Bencze Alma társaságában, míg a tenorszaxofonos Paul Booth Oláh Krisztiánnal játszott ugyanitt.

Gábor két Clifford Brown számmal, a "Joy Spring"-gel, illetve a "Brownie Speaks"-szel nyitott, ami szerintem nem lehetett véletlen, mert jómaga is ugyanannak a vonulatnak a része, amelyet Fats Navarro, Clifford Brown vagy Freddie Hubbard neve fémjelzett. Nyitott tónusú, sallangmentes játékot produkált, ötletes, meglepő fordulatokkal teli improvizációval. A nyitószám hangulatát megalapozta, és már a kezdettől lehetett hallani, hogy nem fog kilógni a sorból a két virtuóz nagyágyú, Paul és Tim mellett. A "Joy Spring" egyike volt azoknak a számoknak, amelyikhez a próba során hozzá se nyúltak. A második Clifford Brown opuszon Gábor roppant gördülékeny játékot produkált és csak csodálni lehetett, hogy mennyire maszatolás nélkül játszik, mondhatni gondolatserkentő szólókat. Timből minden esetre kihozott a zongoristára általában nem jellemző, Thelonious Monkra emlékeztető fordulatokat, amelyekből aztán csont nélkül tudott visszatérni saját, izzóan romantikus formájához, melynek szellemét aztán Paul is átvette. Herbie Hancock "Dolphin Dance"-én Gábor szárnykürtre váltott és igen magasra tette a lécet. 

Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a három frontember mögött (Tim is annak számít szerintem) milyen fantasztikus és fantáziadús muzsikát produkál Arnie és Lloyd. Eléggé összeszokott hármast alkotnak Timmel, így aztán nem meglepő, hogy hihetetlen érzékenységgel reagálnak egymásra. Arnie nem a virtuóz bőgőszólók embere, hanem részben roppant leleményes kísérő, részben pedig zseniális ötletgazda, csak oda kell figyelni. Lloyd dinamikája kifogástalan: kíséretben leheletnyi finomsággal tálalja a ritmust, míg szólóban kőkemény, igazi hard-bop játékos.

Ellington gyönyörű "In a Sentimental Mood"-ján Gábor megmaradt a szárnykürtön, amelyből - másként nem is tudom leírni - a szíve áradt. Tim pedig mesterkurzust adott, hogy miként kell egy szólót felépíteni, ami egyébként minden szólójára jellemző.

Paul leginkább a bebop korszak egyik ikonikus szerzeményén, Denzil Best "Wee" című kompozícióján tartott flotta demonstrációt. Valóságos bebop himnusszá varázsolta a számot perzselő intenzitású szólójával, ami Gábor trombita improvizációját is jellemezte.

A szünet után Gábor Monk "Well, You Needn't"-jével nyitott ötletesen gazdag, színes szólóval, melynek hangulatát és sodrását Paul is átvette. Itt derengett fel bennem, hogy Gábornak van angol lelkitárs trombitása is, a kiváló Steve Fishwick, akit a BJC törzsközönsége is megtapasztalhatott bő három éve Szakcsi Lakatos Béla és Molnár Sanyi társaságában.

Antonio Carlos Jobim "No More Blues"-át viszont Paul fülbemászóan melodikus, a bossa nova lényegét tartalmazó szólója fémjelezte. Ezt követte Gábor kétszeres zenei mennybemenetele. Oliver Nelson "Stolen Moments" című szerzeményén középtempóban, kristálytiszta, gyönyörű, elégikus hangzású muzsikát produkált és ugyanez a képessége domborodott ki a néhai Nat "King" Cole által világhírűvé tett "Nature Boy"-on is. Ez számomra azért is volt speciális teljesítmény, mert - Isten bocsássa meg vétkemet - én nagyon nem szeretem ezt dalt, és Gábor feldolgozásában élveztem életemben először, mert minden csöpögős szentimentalizmus nélkül, de hatalmas érzelemmel és nagyon érdekes felfogásban játszotta.

A zárószám jam session lett, a 606 fuvolista tulajdonosával Steve Rubieval is a fedélzeten. A nyersanyagot Freddie Hubbard proto bebop kompozíciója, a "Birdlike" szolgálatatta, ami jóformán akrobatikus teljesítményt követelt a zenészektől.

Persze az adott körülmények között (35 perc próba idő, Gábor első találkozása angol zenészekkel stb.) az egész estet is jellemezhetnénk, roppant jó hangulatú virtuóz örömzeneként, de ezek a nagyszerű zenészek annyira odafigyeltek egymásra, hogy teljesen összeszokott banda benyomását keltették. A közönséget, közte néhány a műfajjal még csak ismerkedő embert is teljesen magával ragadta a hangulat, a lelkesedés és a lenyűgöző tudás, ami ebből az öt muzsikusból sugárzott. Számomra érdekes volt, amit Gábor mondott angol zenésztársairól a koncert után. Megjegyezte, hogy számára az volt az egyik legnagyobb élvezet, hogy ezek az első osztályú művészek nem egymást próbálták lehengerelni, hanem mindenki a másikra odafigyelve hozta ki önmagából a legjobbat. Ezt, nem lévén zenész, a koncert hevében nem vettem észre, csak visszamenőleg tudok Gábornak igazat adni. A másik, amit ő újszerűnek talált, hogy az angol kollegák mennyire szeretik jól érezni magukat és mennyire a lényükből fakad a jó hangulat megteremtése.

 

Fotó: Kádas Tamás