koncert

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
12
Dátum : 2019. nov. 12.
16
Dátum : 2019. nov. 16.

Jazzshow a BJC-ben

2019. október 26.

Az utóbbi harminc évben már számos olyan híresség adott koncertet hazánkban, aki néhány év elteltével újra fellépett magyar színpadon. Csak néhány név ezek közül: Chick Corea, Branford Marsalis, Diana Krall, Kenny Garrett, Pat Metheny, Charles Lloyd vagy Dee Dee Bridgewater. Viszont ezek a művészek mindig újabb és újabb „projektekkel” és formációkkal látogattak el hozzánk. Az amerikai elnök nevét viselő jazz-világsztár azonban nemcsak ugyanabban a felállásban érkezett öt év elteltével, hanem az előadás módja többé-kevésbé (inkább többé) jóformán a korábbi koncert folytatása lett.

Tudom, hogy kellő lelkesedéssel és ájultan kellene dicsérnem James Carter különleges művészetét, de az Organ Trio projektje számos vonatkozásban bizony inkább a jazzshow vagy még inkább a jazzcirkusz kategóriáját valósítja meg. Viszonylag könnyű dolgom van, mert csak el kellett olvasnom öt évvel ezelőtti terjedelmes beszámolómat, hogy pontos képem legyen arról, hogy volt-e valami lényeges újítás, fejlődés ezen idő alatt. Természetesen az orgonás trió igencsak hatásos formáció, és mágnesként vonzza a közönséget. Így volt ez öt éve és most is. És az is magáért beszél, hogy ez a művész, aki korábban számos formációban igazán nagyot alkotott, azért „ragadt le” ennél a formációnál, mert ezzel sokat lehet keresni, nem nagy megerőltetéssel. Amikor pedig a vele kapcsolatos irodalomban kicsit elmélyedtem, az egyik róla szóló szócikk utolsó mondata így hangzik: „The jazzworld eagerly awaits the next delopment from this modern virtuoso.” azaz „A jazzvilág kíváncsian várja a továbbfejlődést ettől a modern virtuóztól.”. Na, ugye nemcsak én érzem úgy, hogy nem sokat fejlődött öt év alatt, és anélkül, hogy egyeztettük volna véleményünket, több barátom is ennek adott hangot, pontosan a „fejlődést” hiányolva!

Az orgonista most is Gerard Gibbs volt, a dobos változott: akkor Leonard King volt, most pedig Alex White. Gibbs igazán dögösen játszott, mégpedig a tengersok B3 nyüvők közül is kiemelkedve. Az teszi egyedivé, hogy egyáltalán nem a Jimmy Smith vagy Joey DeFrancesco nevével fémjelzett irányvonalat követi, ami igazán értékelendő. Nekem a híresebb és divatosabb Dr. Lonnie Smith játékánál is sokkal jobban tetszett. Terjedelmes és igen élvezetes szólóin túl egy komplett számot egyedül adott elő, ami – legalább is számomra – igazán nagy élmény volt. Ami azért jól mutatja a show-elemek használatát, az engem is meglepett, amikor az öt évvel ezelőtti beszámolómban is szóvá tettem, hogy a lábbal hozott basszus kellő illusztrálására, akkor is, most is látványosan felemelte mindkét kezét, igazolva, hogy „nem csalás, nem ámítás” én hozom lábbal a basszust.  Öt év alatt hányszor kellett mindkét kezét felemelnie?

A koncert repertoárjában két lemezéről vett francia dalok szerepeltek: a legutóbbi „Live from Newport Jazz”-ről és a jóval korábbi „Chasin’ the Gypsy”-ről, mindkettőt a nagy jazzikon, Django Reinhardt emlékének szentelte. Tény, hogy egy ilyen öntörvényű művész úgy adaptálja a „hozott anyagot” is, hogy a szerző sem ismerne rá. Carter előadásmódjára jellemző, hogy hihetetlen szimbiózisban van két kísérőjével, akik minden rezdülésére remekül reagálnak. Ez tényleg bámulatos. A híres multiinstrumentalista, aki nem kevesebb, mint tíz –  a szaxofon-családba tartozó hangszeren játszik – ezúttal is, mint öt éve, csak hármat használt: elsősorban a szopránt, második helyen az altszaxofont és a tenort alig. (Ez számomra bosszantó volt, mert kedvenc hangszerem. De szerencsémre jelen lehettem a beálláson, és egy tenoron előadott darabot végig játszottak, ami aztán legfeljebb a második koncerten kerülhetett sorra.) Egyébként játékában felvonultatta az egész jazztörténetet: a korai idők marching band motívumaitól és a vaudville előadások attitűdjének felidézésétől kezdve, a bebop stíluson és a Detroit-i R&B-n át az avangárd és free elemekig.  Szaxofonon mérve Lester Youngtól Anthony Braxtonig. De – és ez már kevésbé tetszett, a kommersz felé hajló nagyságok manírjaitól sem kímélte meg hallgatóit, akik között még Don Byas, Arnette Cobb vagy Red Holloway a jobbak, de King Curtis, Red Prysock vagy Big Jay McNeely képviselik azt, ami már csak nyomokban jazz. Mint említettem főleg Django szerzeményeket játszott, de a 15-20 perces performanszokban legkevésbé az eredeti kompozícióknak volt szerepük. Az első koncertet Billy Strayhorn  „A Flower is a Lovesome Thing” c. száma indította és Django „Nuages” c. örökzöldje fejezte be (ráadásként), a másodikban pedig mint megtudtam a „Body and Soul” volt a ráadás.  

Carternél tényleg érvényes, hogy mindent bevet, ami „a csövön kifér”: madárcsicsergéstől kutyaugatásig, az emberi beszéd imitálásától a röfögésig és harsány visításig. Ezeket a manírokat sok derék „jazzkedvelő” nagyon díjazza, magam azonban nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a művészet felső foka.

Viszont azt is el kell mondanom, hogy két társa szinte többet játszott, mint maga a „leader”. Gibbs-ről már szóltam, és még a dobos is megérdemli a dicséretet. Írásom szerint Leonard King nem volt több, mint egy korrekt kísérő, most viszont egy fenomenális dobost sikerült Carter mesternek találnia. Ez a fekete zenész tovább növelte azon afro-amerikai dobosoknak a listáját (csaknem két tucat akad), akik azt a hihetetlen dobművészetet képviselik, amely már messze nem pusztán kísérő hangszeres, hanem olyan önálló művész, akinek nem kell szólóznia ahhoz, hogy elkápráztassa a hallgatót. Hogy ez a dobos is mit tudott szó szerint zsonglőrködni a dobverőkkel, azt két szám között mutatta csak úgy magának, miközben Carter olcsó szellemeskedéssel próbálta bűvölni a közönséget. Bosszantó volt, hogy a komplett orgona-szám alatt, ahelyett, hogy kimentek volna a színpadról, végig bohóckodták az orgona szólót. Carter egyébként mindent bevetett, az öblösített basszus hangon való megszólalástól az ellenállhatatlan nevetésig, a törölköző „menet közbeni” behozatalától (erről persze a klubnak kellett volna gondoskodni) a klub embléma nyíltszíni leutánzásáig (a Gellért-hegyi szobor a szaxofonnal), az állandó laza tánclépésektől az első sorban lévőkkel való incselkedésig stb.

Összefoglalva: ez is egy érdekes élmény volt és még mindig többet tudtunk meg James Carter művészetéről közvetlen tapasztalással, mint egy felvételről. Mert az „élő előadást, az előttünk megszülető produkciót semmi sem helyettesíti”.  

----------

Fotó: Irk Réka