koncert

Jazzkoncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

A Nexus nem fragmentált

A Hofecker Dániel trombitás által vezetett Nexus Lineup adott koncertet a BJC-ben július negyedike kellemes nyári estéjén, tanúságot téve halálbiztos formaérzékükről, kiváló hangszerelési, stilisztikai és előadási képességeikről.

A Nexus Lineup magyar zenekar is, meg nem is, mert ugyan többségében magyar tagok alkotják, de az igazi bázisuk a grazi Művészeti Egyetem Jazz tanszéke, a tagok aktuálisan vagy régebben ott tanultak. Történetükben kezdettől fogva ott szerepel az X-faktor, na persze ők nem tévés vetélkedő showban indultak, viszont ötletszerű megalakulásuk azonnal egy versenyelsőséget termett: a Magyar Jazz Szövetség Comboversenyét 2017-ben ez a szextett nyerte, majd egy évvel később az ugyancsak MJSZ-rendezte Zeneszerző és hangszerelő versenyen is Hofecker Dániel kapta az első díjat, ráadásul a big band kategóriában is első lett. Tavaly májusban rögzítették első CD-jüket, amelyen a szextett fúvósainak szerzeményei szerepelnek, köztük a zenekarvezető címadó (és korábban díjazott) „Fragments” című számával – ami köztudomásúlag töredékeket jelent. Nos, a számmal semmi baj, de rég hallottam pályájuk elején álló muzsikusoktól ilyen kerek, a klasszikus formákban hívő, szívvel-lélekkel előadott műsort – töredékességről szó sem lehet.

A koncert nem szolgált lemezbemutató célokat, bár hoztak magukkal a lemezből, ugyanis a zenekar már szerepelt a BJC-ben a megjelenés óta (és időközben külföldön, például Zsolnán is nyertek versenyt). Arról nem is szólva, hogy némi változás zajlott le a Lineup-ban: a horvát bőgős szólamát a zenekarvezető öccse, Hofecker Mátyás vette át, a zenekar pedig – feltehetően állandó – új zongoristája Bartha Mátyás lett. A szentendrei Bartha is Grazban végzett, New York-ban szerzett további tapasztalatokat és kapcsolatokat, jelenleg Bécsben él. 

Mindezekhez képest – és a nyári jazzklub hangulatnak tökéletesen megfelelően – több volt a standard a műsorban, mint az eredeti szerzemények. Az első hangtól feltűnő volt néhány eltérő vonás az összevethető „egészen” hazai zenekarokhoz képest: elsősorban is az, hogy a szextett tagjai nagyon elmélyültek a jazztörténeti stílusok finomságaiban. Az első Lee Morgan standardet rögtön úgy szólaltatták meg, hogy abban csak – az old-timer zenéhez hasonlatos módon – rövid szólók szerepeltek. Persze, azért ők egy zenei térképen elképzelve az ötvenes-hatvanas évekbeli Blue Note táján laknak, csak nem cövekeltek le egyetlen iskolánál, egyetlen nagyhatású előadónál sem. A másik ilyen vonás a standard repertoár kialakítása: a Nexus üdítően változatos mind abból a szempontból, hogy kerülték az agyonjátszott dolgokat, másrészt amit viszont műsorra tűztek, azt a hangszerelésre koncentrálva egyénítették, ennek homogenitása által lett a sajátjuk a szám. Ez teremtett jó alapot a szólókhoz. Az arranzsok egy része feltehetően a grazi kiszenekari műhelyekben alakult ilyen pipecre, mint például Hofecker trombita tanárának, Jim Rotondinak a száma, de igazságtalan lenne továbbiakat kiemelni. Na és persze Hofecker két további hangszerelési truvájt is megvillantott: az egyik az „I Can’t Help It” című Stevie Wonder-sláger letétje, a másik egy ismert szimfonikus Haydn-tétel átvariálása afro-latin szextettre – széles mosolyt csalt vele az arcokra.

A szólisták közül nálam a pálmát az altós Jámbor Ármin vitte el, gördülékenysége, harmóniai természetessége, hangszíneinek vátozatossága és hangulatábrázolási képessége okán. A svéd harsonás, Karel Eriksson abszolút választékos volt, virtuozitása is kiemelkedő, nála mintha megcsillant volna a modernség avantgárd oldala. Hofecker trombitán nem mindig volt annyira meggyőző, mint szárnykürtön, ezt részben magyarázhatta, hogy nagyon sok feladat hárult rá zenekarvezetőként az új tagok belépésével és az egytől egyig átgondolt, sokatmondó és igényes hangszerelések kézben tartásával: ez sikerült. Szárnykürtön brillírozott például saját számában (New Day), hogy aztán a ráadásban (The Japs Are Coming) talán már egy legördült kővel könnyebben trombitán is kivágja a rezet, igazán katonásan.

A ritmusszekcióban Bartha Mátyás magabiztos, sőt fölényes tudás birtokában zongorázott – parádés stílusbeli és ritmikai dolgokat mutatva, szólóiban a klub teljes figyelmét mindig teljesen magára vonva. Persze a többiek sem panaszkodhattak a telt háznál kisebb, de igazán odaadó és ugyancsak avatott publikumra, mely minden finomságra azonnal reagált. A zongorista játékában hallottam egy-egy nagyon óvatosan elejtett ironikus felhangot, miközben mind az öt zenésztársára állandóan odafülelt. Talán egy kicsit azért lehetett érezni, hogy Hofecker Mátyás először bőgőzött velük, de szólóiban, főleg a ráadásban remekelt: kifejezetten erős attackkal penget a lassabb számokban is, nála nincs kecmec, meggyőzően odarakja azt a bizonyos alapot. Szorosan összedolgozott az ukrán dobossal, Oleg Markovval, rögtön gondoltam, hogy más felállásban találkoztak már. (Persze, a másik grazi illetőségű, magyar alapítású zenekarban, a Coquette Jazz Bandben a maival azonos a ritmusszekció.) Markov szerény volt, de nagyon pontos és helyenként szellemes, az első részt pedig egy viccesen hosszú szólóval zárta le. A tuttikban lenyűgözően szóló Nexus ebben a felállásban is kiépítette a legrövidebb kapcsolatot a közönséghez.

 

Fotó: Irk Réka