fbpx

Egy szőke díva a MÜPA-ban

2019. június 30.

Az a közhely, hogy ki ne ismerné valamelyik zenészt vagy énekest, ebben az esetben alighanem igaz. Ha van sztárénekes ezen a földön, Diana Krall vitathatatlanul az. Nem is vagyok tisztában az utóbbi évek különféle népszerűségi listáival, de ez nem is befolyásolja azt, hogy ez a kanadai eredetű amerikai díva újabbnál újabb projektjeivel, koncertkörútjaival és tucatnyi lemezével hihetetlen ismertségre és osztatlan népszerűségre tett szert, és a csúcson van már vagy két évtizede. Hazánkban is többször lépett már fel, legutóbb szinte napra pontosan éppen három éve (2016. június 30-án) adott koncertet a Müpában, idén pedig szerdán június 26-án volt a nagy nap.

Előrebocsátom, hogy jómagam élőben most láttam először a „nagyasszonyt”. Természetesen pályája kezdetétől jól ismerem tevékenységét, művészetét. Több lemezéről írtam, legutóbb a „Wallflower”-ről a Gramofon 2015. tavaszi számába. Meglehetősen terjedelmes magyar nyelvű irodalma van, CD-it tömegek vásárolták meg, teltházas koncertjei hetekig beszédtémát jelentettek. De, ha már a Wallflower-t szóba hoztam, bizony az utóbbi időben voltak olyan albumai, amelyek – mint írtam – „sokkolta az ortodox jazzpuristákat” akár a repertoár megválasztását, akár a meglehetősen „pop-os” kivitelezést illetően. Így aztán azzal az elvárással ültem be a nézőtérre, hogy egyszer végre meg kell néznem ezt a világsztárt, aki – különösen a korábbi tevékenységével – hervadhatatlan érdemeket szerzett a műfaj népszerűsítésében.

A koncert előtt közel félórán keresztül a megfelelő hangulati „előkészítést” Nat King Cole lemezek lejátszása biztosította. A „Caravan” és az „It’s Only a Papermoon” mellett sorra került egyik kedvencem a „When I Grow Too Old to Dream” c. standard is, amelyen Stuff Smith szédületes hegedűjátéka kíséri az érces hangú énekest, aki a maga idejében olyan globális sztár volt, mint ma Diana Krall. Ráadásul a Nat King Cole repertoárral indult Lady D. karrierje is (lásd All for You c. CD-jét), és éppúgy a zongora mellett énekel, mint nagy fekete elődje. Még azt a pózt is elsajátította Cole-tól, hogy a zongora mellett ülve felsőtestét a közönség felé fordítja.

 Végre a „Route 66” közepén elhalkult a gépzene és bejöttek a muzsikusok: Robert Hurst bőgős, Karriem Riggins dobos, Marc Ribot gitáros és – a korábbi felállásokat „überelő” fúvós szólista – egy bizonyos Joe Lovano, hatalmas tenorszaxofonjával, maga is egy korpulens személyiség. És persze maga a nagy díva, fehér blúzban, fekete nadrágban, ezüstös tűsarkúban és valamilyen fehér „házikabátban” (nem vagyok egy divatszakértő).

Bár tudtam, hogy Joe Lovano is a csapat tagja, mégis határtalan volt örömöm, nemcsak azért, mert személyesen ismerem ezt az emberként is igazán kedves olasz-amerikai művészt, de kifejezetten szeretem, ha egy énekest kísérő trió vagy kvartett legalább egy fúvóssal is bővített. Ez esetben a kvartett már három taggal is megvalósult, hiszen Diana nemcsak énekes, hanem zongorista is, négyen pedig már egy kvintettet formáltak. De első személyes találkozásom a nagyhírű dívával még abban is messze túlszárnyalta elképzeléseimet, hogy a szünet nélküli közel kétórás performance háromnegyedében a Nagy Amerikai Daloskönyvet lapozta fel. Ez igazán meglepő volt, mert akár lemezein, akár korábbi koncertjein (amelyekről részletes, a teljes szetlistát is tartalmazó beszámolók jelentek meg) becsempészett egy-egy örökzöldet, de ilyen sorozatra végképp nem számíthattam. Persze annál nagyobb volt az örömöm és a tapsokból ítélve a közönség is így „vette a lapot”. A teljesség igénye nélkül a sötétben felírt címek: Deed I Do, All or Nothing at All, I’ve Got You Under My Skin, Just You, Just Me, Moonglow, I Like It, Devil May Care, How Deep is the Ocean, I Was Doing All Right, Exactly Like You, Body and Soul és akkor még nem is szóltam az újabb projektek gyöngyszemeiről:  Joni Mitchell „A Case of You”, vagy Bob Dylan „Simple Twist of Fate”  c. dalának interpretálásáról.

Nos, valamit a „kivitelezésekről”. Senki ne higgye, hogy a felsorolt repertoár miatt valami retro-koncert kerekedett ki. Ugyebár százszor elmondtuk, hogy a jazzben nem a „mi”, hanem a „hogyan” a lényeg. Egy Summertime-ból is lehet feledhetetlen produktumot „kihozni”, csak had emlékeztessem az olvasót arra, hogy Lehár Vilja dalából a Coltrane Quartet épített zenei katedrálist.

Ezúttal pedig Diana Krall és együttese mutatta meg nekünk, hogy a jazz-sztenderdek örök alapanyagul szolgálnak a legmagasabb zeneművészethez is. Krall maga igazán takarékoskodott a vokállal, inkább csak bemutatta a témát, rekedtes, olykor dögös, bluesos hangokkal operált, nem scattelt, nem vitte túlzásba a vibrátót, egyáltalán nem mutatta a sztárénekesi attitűdöt. A hatalmas térben is biztosította az intimitást, finom díszítésekkel, hangszín-béli és dinamikai árnyalatokkal bűvölte a közönséget. Zongoristaként sem brillírozott (pedig mindent tud), inkább Nat King Cole-ra vagy a kísérőként funkcionált korai Oscar Petersonra emlékeztető stílusban kísért vagy szólózott. A négy muzsikusról pedig mit is mondhatnék. Már a nevük is garancia volt az ideális közreműködésre.

Joe Lovano egész biztosan a legismertebb a színpadon megjelent négy zeneművész között. Nem is akarom taglalni pályáját és érdemeit, magam is láttam-hallottam a Müpától a Trafóig, a BJC-től az Erkel-színházig (ott fújt Woody Hermannál már 1975-ben!), McCoy Tynertől Dave Douglasig és saját együttesétől a BJO-nál történt vendégszólistaságig. Nem tudok mást írni, hogy a szólói ezen a koncerten elképesztően „feldobták” a produkciót, igazi Lovano sound-ot hallhattunk, amelyben Stan Getztől Coltrane-ig a tenorszaxofon egész története visszaköszönt! Marc Ribot is világsztár hangszerén, ráadásul mindössze pár hete (pontosan május 17-én) a BMC színháztermében szólókoncerten csodálhattam meg egyedülálló művészetét. Szólói ezen a koncerten messze hatásosabbak voltak (legalábbis számomra), mint a Krall-lemezeken hallható Russell Malone vagy Anthony Wilson játéka.

A ritmustandem két fekete művésze, Diana régi „munkatársai”, abszolút profi zenészek, akik persze bármely környezetben megállják a helyüket, nem véletlen, hogy akár koncerteken, akár lemezeken is minden további zenészek nélkül ketten is kifogástalanul kiszolgálták a szőke díva zenei szükségleteit. Itt viszont beleolvadtak a háttérbe, bár néhány szép bőgőszólónak és „oroszlánkörmöket” felmutató dobszólónak is tanúi lehettünk.

Mit mondhatnék még? Köszönet a Müpának a kolosszális élményért, a jó hangtechnikáért, a hűtött nézőtérért, és a mindig idejében biztosított helyszíni fotókért. Várjuk a további emlékezetes koncerteket, amelyek alapján ma már fővárosunk előkelő helyet foglal el a világ zenei térképén.

És ne felejtsük el, hogy az élő zene élményét semmi – akár még Diana remek lemezalbumai – sem pótolja!

  Fotó: Csibi Szilvia / Müpa

 

Műsor:

DEED I DO (Fred Rose, Walter Hirsch)

ALL OR NOTHING AT ALL (Arthur Altman, Jack Lawrence)

L-O-V-E (Milt Gabler, Bert Kaempfert)

I'VE GOT YOU UNDER MY SKIN (Cole Porter, Voyle Gimore)

MOONGLOW  (Edgar Delange, Will Hudson, Irving Mills)

DEVIL MAY CARE (Bob Dorough)

JUST LIKE A BUTTERFLY (Mort Dixon, Harry M.Woods)

SIMPLE TWIST OF FATE (Bob Dylan)

I WAS DOING ALRIGHT (George Gershwin, Ira Gershwin)

A CASE OF YOU (Joni Mitchell)   

SOLO HOW DEEP IS THE OCEAN (Irving Berlin)

JUST YOU, JUST ME (Jesse Greer, Raymond Klages)

JUST FOUND OUT ABOUT LOVE (Jimmy McHugh, Harold Adamson)

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005