Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
4
10
18
20
26
27
28
29
30

Afrikai varázslat az Opusban / Aly Keïta, Jan Galega Brönnimann és Lucas Niggli KALO-YELE c. lemezalbumának bemutató koncertje

2019. máj. 24.

Megszokhattuk már, hogy a BMC a legprogresszívebb jazz irányzatok mellett a műfaji határokat feszegető és/vagy átlépő etno- vagy világzenei programoknak is helyet ad. Mindez vonatkozik nemcsak műsorpolitikájukra, de lemezkiadásukra is.  Ilyen vonatkozásban felejthetetlen élményként raktároztam el azt az öt évvel ezelőtti programsorozatot, amelyben pár napon belül öt olyan koncert követte egymást, amely egy kiemelkedő nemzetközi jazzfesztiválnak is dicséretére vált volna. A fényes sorozat a Joey Calderazzo trióval indult, majd a Gadó Gábor-Sébastien Boisseau-Balázs Elemér hármas vendégművésze Dave Liebman volt. Úgy látszik, hogy a triók domináltak, mert a Hans Lüdemann Trio, éppen egy afrikai balafon játékossal (Aly Keïtával) Trio Ivoire néven lépett a pódiumra. Aztán Joachim Kühn triója következett, amelyben a pianista két partnere a marokkói lant (oud) mestere Majid Bekkas és a spanyol dobos Ramon Lopez voltak társai. Végül Tóth Viktor Mahasimbavi Players nevű nemzetközi bandjében a „húzónevek” Bart Maris belga trombitás és az afroamerikai csodadobos, Hamid Drake voltak.

Nos, mindezt csak azért mondom el, mert öt év után most visszatért hozzánk a balafon mestere, az egyébként már tizenöt éve Berlinben élő Aly Keïta. Ugyanaz a kauri kagylókkal díszített fejdísz, a csodás balafon (afrikai xilofon, nem fém, hanem sokkal puhább hangzást adó fából készült lapokkal, kicsit a marimbára hajazva), ugyanaz a bámulatos hangszerkezelés, eksztatikus előadásmód, mint volt annak idején 2014-ben a  Hans Lüdemann trióval.

Bognár Tamás „Bogi” konferálta fel a triót, néhány szakszerű mondatából sok mindent megtudhattunk. Emlékeztetett Keïta korábbi fellépésére, elmondta, hogy Elefántcsontpart (Cote d’Ivoire) szülötte, de a vele játszó két fehér svájci is Afrikában, mégpedig Kamerunban született, ahol szüleik hivatása miatt tartózkodtak. Itt jegyezném meg, hogy egy ilyen felvezetés kicsit másképpen hat, mint más jazzklubokban, ahol vagy semmit sem szólnak a közönséghez, vagy ennyit: „Kérem, hogy fogadják nagy tapssal az x. y. együttest!” Jó lenne megtalálni a középutat az évtizedekkel korábbi (Erkel színházi) kiselőadások és a semmi között. Boginak sikerült!

Zenéről írni mindig nehéz és hálátlan feladat, de ez esetben még a konvencionális jazz produkciók szavakban történő visszaadásától is jóval nehezebb. Itt még inkább érvényesnek találom azt, amit annyiszor elmondtam már, hogy a személyes élményt semmilyen lemez nem képes visszaadni, pedig a kedves, mindig mosolygó Aly megajándékozott vele. Ezt látni, hallani és érezni kellett. Azért a fotók talán tükrözik ezt a nagyszerű zenei élményt.

Természetesen, mint ahogyan azt „Bogi” is elmondta felvezetőjében, ez a zene a jazz határterületén mozog, nevezzük bárhogyan is, most nagyon jó „kategória” a világzene meghatározás. Tény, hogy több köze van a jazzhez, mint az operához, ezért is az Opusban került sorra és nem az Állami Operaházban. A zene persze tipikusan afrikai volt, de bőven jazz és kortárszenei-elemekkel. Már a hangszereket illetően is elmondható mindez, hiszen Jan Galega Brönnimann elsősorban basszusklarinéton és olykor szopránszaxofonon játszott, sőt olyan szám is akadt, amelyben három ütős szerepelt, ami azt jelentette, hogy a szaxis is a legváltozatosabb ütőhangszereket nyűtte. Persze dallamhangszerként a balafon működött, csak ott volt az elképesztően jó jazzdobos, Lucas Niggli és ebben az esetben a percussion player szaxis is. A basszusklarinét sokszor ténylegesen a basszus szerepét töltötte be, azaz egy monoton dallamfoszlánnyal alapozta meg a balofon és a dob „párbeszédét”. Ők ketten elképesztően együttműködtek és szemkontaktussal kommunikáltak. Még egy hatásos „kiállás” is volt, de ekkor a szopránszaxofon és a dob között.  A dobosról csak annyit, hogy (majdnem) visszavonom azt a megállapításomat, hogy a legjobb dobosok Amerikában vannak, ott is az a kb. 15-ös csapat, amit összeállítottam tapasztalataim alapján.

A számok címei semmit sem mondanak, afrikai kisvárosok és falvak nevei, pedig nem mindegyiket Keïta szerezte, hanem a másik két – mint mondottam Kamerunban született – svájci zenész. (Pl. Brönnimann szerzeménye, a Bafut egy kameruni kis falu nevét örökíti meg.) Az indító szám Keïta szerzeménye a Makuku névre hallgatott és elsöprő ritmikájával letaglózta a közönséget. De ő jegyezte a címadó Kalo-Yelét is. A dobos, Niggli mester Bean Bag (azaz Babzsák) c. szerzeménye is óriási volt. Az utolsó, ráadás szám egy Nyugat-Afrikában általánosan kedvelt „nóta”, amiben szuahéli nyelven még dalra is fakadt Aly, a többiek is felvonultattak mindent, tehát volt basszusklarinét és szopránszaxofon szóló, és persze balafon és dobszóló is. A két kéz hüvelykujjaival működtetett kalimba (angolul thumb-pianonak is nevezik) nagyon kellemes hangot ad, olyat, mint nagyanyáink zenélő doboza. Ezt is használta néha Aly és a szaxofonos is. A dobos pedig mindent bevetett, a legváltozatosabb verőket használta, seprőzött, kézzel dobolt, olyan ritmusketyeréket is elővett, amit még soha sem láttam.

Szóval ilyen volt Afrika az Opuszban. Köszönet a BMC változatos műsoraiért. Már előre várom az argentin tangó estet június 22-én, szombaton. Én biztosan ott leszek!

 

Köszönjük a fotókat Stépán Virágnak.

Opus Jazz Club, 2019. május 22.