koncert

Koncertnaptár - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
1
Dátum : 2019. szept. 1.
7
Dátum : 2019. szept. 7.

H Á L Ó 1 0 0

2019. máj. 17.

Jubileumi koncert az S4-ben a Háló All Stars együttessel.

Jazzkörökben ismeretes, hogy a Háló Jazz Klub 2008 őszi megalakulása óta, szinte minden hónap második keddjén megtartotta „ülését”, így aztán nem csoda, hogy május 14-én eljutott a nem mindennapi jubileumhoz, azaz a 100. koncerthez. Elsősorban a hazai jazz elit képviselőinek formációit, olykor alkalmi felállásokat látott vendégül, de voltak külföldi vendégei is, pl. a Németországban élő klarinétos, Dudás Lajos vagy a hazatelepült vibrafonos Tommy Vig, de egy forró hangulatú koncerten Lili Garces kubai énekesnő a Révész Richárd Latin Trió kíséretével lépett a pódiumra. Kihagyást csak a nyár és egy kényszerű – pár hónapos – szünet jelentett, amikor is az eredetileg a belvárosi Kárpátia udvarból a Horánszky utcai Loyola Caféba költözött át a népszerű jazz-színhely.  Mostanában pedig a Háló Semmelweis utcai nagyméretű kiállítótermében vannak a koncertek igazán méltó körülmények között. A klub vezetője és spiritusz rektora mindvégig Schön György, a művészeti tanácsadó pedig Deseő Csaba volt, akiknek áldozatos munkájához nem kell több kommentár, mint az általuk megszervezett száz koncert!

Érdekes lenne „statisztikázni”, hogy e száz koncerten hányan is léptek fel, még akkor is, ha a többszörös szereplőket (mint pl. Gyárfás Pista) csak egyszer vennénk figyelembe. Lehet, hogy én ezt felvállalom, mert a klub vezetője, Schön Gyuri egy hatalmas, vastag dossziéval ajándékozta meg Deseő Csabát az eredményekben gazdag közös munka emlékére, amely tartalmazza az összes koncert plakátját, a fellépő művészek nevével, sőt az olyan újságcikkek másolatát is, amelyek a klub történéseivel foglalkoztak. (Talán nem szerénytelenség megjegyezni, hogy jó pár cikk tőlem származott.)    

Bizony a tizenegy év során néhány fellépő barátunk eltávozott a mennyei jam sessionok színhelyére: Vukán Gyuri, Fábián Juli, Csepregi Gyuszi, Mohay Andris és Babos Gyuszi már soha többé nem lehet a vendégünk. Nyugodjanak békében!

A 100. koncertre igazi HÁLÓ ALL STARS csapatot sikerült összehozni, mégpedig a klubban legtöbbször fellépett jazzművész, a gitárvirtuóz Gyárfás István, a közkedvelt „Gyafi” vezetésével.  De kiderült, hogy mind az öten játszottak már a klubban. Schön Gyuri azonnal meg tudta azt is mondani, hogy ki mikor és milyen formációban. Zenészbarátainktól megtudhattuk, hogy aki a jazz nyelvét beszéli, az nem ijed meg egy ilyen alkalmi fellépéstől sem. Ugyanis nem előzték meg próbák, megbeszélések ezt a sessiont, mégis olyan érzésünk lehetett, mintha egy évek óta összeszokott csapat muzsikált volna. Szalóky Béla trombitált, Elek Pista játszott tenor- és szopránszaxofonon, a ritmustandemben pedig Orbán Gyuri bőgőzött és nagy veterán dobosunk, Kőszegi Imre bűvölte a bőröket és cintányérokat. A hangulat igazán emelkedett volt, mind a törzsközönség, mind pedig az újonnan érkezettek átérezték ennek a nem mindennapi jubileumnak a jelentőségét. Még az V. kerületi Önkormányzat kulturális ügyekkel foglalkozó tanácsnoka, Wohlmuth István is megjelent és üdvözölte a jubiláló klubot. Ő egyébként maga is lelkes jazzbarát és a Belvárosi Jazzversenyek hathatós támogatója. Egymást érték a kedves megemlékezések a klub vezetői részéről, de hamarosan a zene lett a főszereplő, hiszen ezért jövünk ide örömmel minden hónapban.
Az együttes tagjain is látszott, hogy megtisztelve érzik magukat, hogy ezen az ünnepi eseményen ők játszhatnak, hiszen kis hazánkban nem túl gyakori, hogy egy ilyen szerveződés kifogástalanul működjön immáron 11 éve. A remek mainstream jazz zenészekből felálló alkalmi együttes szinte jam session jelleggel játszotta a remek standardeket, nemcsak azért, mert kétségtelenül ez a műfaj legnépszerűbb és leginkább időtálló stílusirányzata, de a klub törzsközönsége is igazán erre vágyik, különösen egy ilyen kerek évfordulón. Ami hallatlanul szimpatikus volt az alkalmi együttesre vonatkozóan, hogy minden tagja arra törekedett, hogy muzsikusbarátját „helyzetbe hozza”. Nem rivalizálás folyt, hanem a legharmonikusabb együttműködés. Talán kezdem az együttes (és a magyar jazz szcéna) dobos doyenjével, a 75 éves Kőszegi Imrével. Az ő játéka a doboknál egyáltalán nem csupán akusztikai, de vizuális élmény is. Ami ugyancsak rendkívül rokonszenves, hogy ő mindig tudása legjavát adja, számára nincs kevésbé fontos fellépés.

Gyafinak – szinte hihetetlen véletlen – éppen ezen a napon volt 57. születésnapja. Egy huszonéves vehemenciájával játszik ma is, emellett kedves egyénisége is fokozza népszerűségét. Jellemző, hogy még briliáns szólói után sem pihen, mindig mindenre odafigyel és reagál. Amikor valamelyik partnere szólózik, ő akkor is a gitárja testén „dobol” vagy halk akkordozással biztatja a társát. Volt egy remek „kiállása”, azaz zenei párbeszéde Kőszegi Imrével.

A két fúvós is a mainstream jazz legjobb hazai szólistái közé tartozik.  Szalóky Béla remek trombitajátéka olyan ikonokat idézett, mint Roy Eldridge, Buck Clayton vagy Ruby Braff, Elek Pista tenorja pedig a Coleman Hawkins-Ben Webster iskolát juttatta eszünkbe, amelynek Pista olyan eminens tanulója, mint Scott Hamilton. Mindketten léptek már fel a Hálóban saját együttesük élén.  

Orbán Gyuri külön kategória, aki minden stílusirányzatban abszolút otthonos, hiszen még a legmodernebb formációkban is játszik és alighanem a legfoglalkoztatottabb bőgős. Szinte táncot jár a behemót hangszer mellett, ő aztán nem titkolja, hogy mennyire élvezi, amit csinál. Soundja pedig egyszerűen gyönyörű.

És valóban, szinte talpalávalónak is mondhattuk volna az egymás után következő örökzöldeket, bár a tempó már túl gyors lett volna a közönség nagyobbik részének. Gene Ammons és Sonny Stitt  „Blues Up and Down”-jával indult a műsor. Általában a téma kollektív bemutatása után a két fúvós szólója, majd Gyafi főszereplése következett, de volt bőgő és dobszóló is. Jó, „terjedelmes” kivitelben következtek az „In a Mellotone” (Duke Ellington), a „A Night in Tunisia” (Dizzy Gillespie),  a „Cute” (Neal Hefti) és egy  lendületes „Perdido” (Juan Tizol). A szünet után igazi meglepetéssel szolgáltak a nagy West Coast standard, a „Bernie’s Tune” (Bernie Miller) előadásával (amelyben Elek Pista használatba vette a szopránszaxofonját), majd pedig egy ballada egyveleg következett: a „Stars Fell on Alabama” (F. Perkins – M. Parish) és a „Body and Soul” (E. Heyman – R. Sour). Végül ismét csak egy mindenki által hőn szeretett Ellington-opusz zárta a koncertet – fergeteges előadásban – ez a Cotton Tail volt. Biztosan még hosszú ünneplés következett, amelyen nem vehettem részt, mert lányunokáim hazaszállítását vállaltam. Nos, ilyen egy öreg jazzróka sorsa, de annál nagyobb öröm, hogy ők is szeretik imádott műfajunkat. És régi szlogenem (amit még a klub vezetője, Schön Gyuri is idézett tőlem), hogy

az élő zenét, a jelenlétünkben születendő művészet élményét még a leghíresebb világsztárok által előadott konzervzene sem képes helyettesíteni!    

Fotók: Siklós Péter