Print this page

A húrok csodálatos kavalkádja a Müpában

2019. máj. 11.

Természetesen Bill Frisell jelentette a „húzónevet” annak a gitárduónak a koncertjén, ami telt házzal került sorra a Müpa Fesztivál Színházban szerdán este. Ezt nem csak azért bocsátom előre, mert őszintén szólva alig van tudomásunk az északi világ zenészeiről még akkor is, ha az ECM kiadó jóvoltából meglehetősen sok skandináv muzsikus került képbe az elmúlt években. Mindenesetre a Frisellel fellépő izlandi basszusgitáros, bizonyos Skúli Sverrisson sem akárki: több mint száz lemezen működött közre az 1966. október 23-án született művész.   

No és az is tény, hogy – jóllehet a hazai híradások Frisell és Sverrisson koncertjéről beszéltek (ebben a sorrendben) az interneten éppen fordítva szerepelt a két név. S hogy ennek mi a magyarázata? A tavaly megjelent „Strata” című tíz számos új lemez teljes anyagát az izlandi muzsikus-komponista jegyzi!  Természetesen nem ez volt a lényeg, még akkor sem, ha a szólista, aki telt házat vonzott, persze a világhírű amerikai gitáros volt. Kedvező fordulat szokott lenni írásainkban, hogy X.Y. művészt nem kell bemutatni. Ez Frisell esetében különösen igaz. A fényes pályát befutott muzsikus éppen úgy 1951-ben látta meg a napvilágot, mint John Scofield. És kétségtelenül ők ketten azok a nagy öregek ma már, akik – közel a 70-hez – elmondhatják, hogy szeretett műfajunknak a leginkább respektált időszakában működtek és a legjelentősebb művészek sorába tartoztak és tartoznak még ma is! És ami egy koros jazzbarátnak elképzelhetetlen volt évtizedeken keresztül: nem egészen egy héten belül mindkettőjüket láthattam hazai színpadon!

Jómagam kétszer láttam korábban Frisellt. Természetesen a 2008-as fellépése már a „saját nevén” történt, erre biztosan többen emlékeznek olvasóink közül is. A Müpában trió formációban szerepelt, amelyben Tony Scherr bőgőzött és Kenny Wollesen dobolt. Annál érdekesebb, hogy valaha ő is volt persze sideman: egy 1993-as nyári koncerten, a Budai Parkszínpadon, ahol Paul Motian vezetésével egy kvintett formációban játszott olyan fúvósokkal, mint Joe Lovano és Lee Konitz (Marc Johnson bőgőzött).

Frisell a Chicago-i blues , a klasszikus soul és a straight-ahead jazz légkörében vált Amerika egyik vezető muzsikusává, a Berklee zeneiskolát 1977-ben fejezte be és kapott hangszerelői és zeneszerzői diplomát. Mestere Jim Hall volt, rajta kívül még Wes Montgomery és Jimi Hendrix(!) voltak nagy  hatással rá. Egy évig Belgiumban élt, innen datálódtak európai kapcsolatai egyfelől az ECM kiadóval, másrészt pedig az európai művészekkel Jan Garbarektől Eberhard Weberig. A 70-es évek legvégén New Yorkban telepedett le, s attól kezdve olyan muzsikusok társaságában játszott, mint Paul Motian, Joe Lovano, Tim Berne, Don Byron, Marianne Faithful, Paul Bley, Charlie Haden, John Surman, Carla Bley vagy John Zorn, de a fényes névsor végtelen hosszú. A felsorolás jól illusztrálja, hogy hősünk hihetetlen változatos muzsikát játszott gazdag élete során a szolid gitártriótól, a Power Tools és a Naked City nevű együttesei zenei kirándulásáig. Ami pedig talán még meglepőbb, játszott szelíd melodikus country zenét, melankolikus balladákat, dögös bluest, reggae-t és calypsot, „meredek” avantgárdot, vérpezsdítő rock-zenét, vagy akár kortárs klasszikus muzsikát. A technikai segédeszközök tárháza is elképesztő arzenált képez, amelyeket ezen eltelt évtizedek során használt.

Nos, erről jut eszembe, hogy ezen a koncerten semmi meghökkentő nem volt, sem a zenét magát, sem pedig az eszközöket illetően. Két disztingvált idősebb úr foglalt helyet a színpad közepén és szebbnél szebb dallamokat játszottak. Frisell a legendás hangszerével, Skúli Sverrisson pedig  a hosszúnyakú basszusgitárjával. Gyönyörű, viszonylag rövid melódiák az említett „Strata” című tavaly megjelent lemezről. Még csak nem is a híres müncheni cég, az ECM adta ki. Semmi extravagáns mutatvány a stíluselemek keverésével, csak szívet melengető melódiák, fülbemászó dallamok, igazi zeneterápia a fáradt, olykor enervált 21. századi hallgatóknak. De nem is maradt el a siker, a vastaps, amire egy ráadásszám volt a válasz. Ezután már hiába követelőztünk, kijöttek még egyszer meghajolni és megköszönni a lelkesedésünket.

Sikerült bejutnom az öltözőbe és milyen szerencse a nevem – Zoller Attila miatt – szemlátomást jókedvre derítette. Igazán a legnagyobb elismeréssel szólt hírneves hazánkfiáról, akivel való találkozásaimról én is beszéltem. Mindent dedikált, komótosan és derűs nyugalommal. Felejthetetlen találkozás volt egy nagy zenésszel és nagy emberrel.

 

Fotók: Müpa Budapest / Nagy Attila

Skúli Sverrisson

Bill Frisel