fbpx

LOUIS ARMSTRONG kettős jubileuma (120 éve született és 50 éve halt meg a jazzikon)

2021. augusztus 04.

Ki tudná megmondani, hogy hány embernek ismerős ez a név, a világ nyolcmilliárd lakosából? Egy azonban biztos: a műfaj több mint százéves történetében aligha volt nála ismertebb jazzikon, már csak azért is, mert Satchmo egyben a legnagyobb „entertainer” is volt. Olyanok is ismerték, akik csak a Hello Dolly vagy a What A Wonderful World révén találkoztak művészetével.

Vagy nyolcvan éven át úgy tudta a világ, hogy a XX. század legnagyobb személyiségei közé emelkedett szegény New Orleans-i gyerek a század első évében, mégpedig az amerikai nemzeti ünnepen, tehát 1900. július 4-én született. Aztán a kutatások bebizonyították, hogy valójában 1901. augusztus 4-én látta meg a napvilágot. Nyomorban nőtt fel, az utcagyerekek életét élte és a kornettel is javítóintézetben ismerkedett meg. Tinédzserként már kiváló helyi zenekarok tagja lett és karrierje akkor indult el, amikor King Oliver Chicagóba hívta. A zongorista Lil Hardin nemcsak felesége lett, de művészi ambícióiban is támogatta. A remek Hot Five és Hot Seven lemezfelvételek révén nemcsak hazájában, de Európában is megismerték.  Már a 30-as években többször frenetikus fogadtatású koncert körutakat tett Angliában, Franciaországban és a skandináv országokban. A swing korszak nagyzenekari igényét ő sem kerülhette el, de a 40-es évektől több mint negyedszázadon át saját – „szerényen” All Stars-nak nevezett – szextett formációjával járta Amerikát – és a világot. Aligha volt még egy olyan jazz személyiség, aki annyit utazott, mint ő. A világháború után igazi vigasza volt az embereknek, egymást érték grandiózus koncertkörútjai. Ezeket az amerikai külügyminisztérium is nagyon támogatta, hiszen Nyugat–Európa mellett a harmadik világ országait is felkereste. Egyik afrikai turnéja 19 országot érintett! Jelen volt olyan kiemelkedő eseményeken, mint Ghána függetlenségének kikiáltása, ahol elképzelhetetlen fogadtatásban részesült az „őshaza” részéről.  A legelsők között volt, aki „fellibbentette” a vasfüggönyt. Fellépett Prágában, Kelet-Berlinben, Bukarestben, Jugoszláviában még Újvidéken (Novi Sad) is. Persze számunkra a Népstadionban adott koncert volt a legfontosabb, amikor 1965. június 9-én alighanem a legnépesebb jazzkoncert került sorra. (Az amerikai szakirodalom 93 ezer nézőt említ, a hazai 80 ezerről beszél, de mindkét adat igen impozáns.)
 

Armstrong elképesztő hangzó örökséget hagyott maga után. Korai felvételei is frissek, élvezhetőek ma is, de még inkább kisegyütteseinek stúdió és koncertfelvételei. A nagy blues zeneszerző, W.C. Handy maga is jelen volt annak az albumnak a felvételeinél, amelyen a leghíresebb számait (köztük a St. Louis Blues-t) rögzítették. Ugyancsak fontos a „Satch Plays Fats”, Fats Waller standardjeivel (Honeysuckle Rose, Ain’t Misbehavin’  stb.).

Három duett lemeze Ella Fitzgeralddal, az Oscar Peterson négyes kíséretével igazi világszenzáció volt, éppúgy, mint az ugyancsak Ellával és Russel Garcia nagyzenekarával rögzített Porgy and Bess. De az a két stúdiólemez is páratlan, ahol az All Stars zongoristája Duke Ellington volt.  A koncertfelvételek hosszú sorában a bostoni Mahagony Hall-ban rögzített zene, az Ambassador Satch európai, majd a Satchmo the Great afrikai és amerikai koncertjeiből adott ízelítőt. A St. Louis Blues-t a Leonard Bernstein által vezényelt szimfonikus zenekar kísérte…

 

Mint a szórakoztatás igazi mestere is hihetetlen méretű zenei anyagot hagyott maga után. Az természetes, hogy a Nagy Amerikai Daloskönyv szinte minden darabja lemezre került (beleértve az olyan – a jazz zenészek által nem feltétlenül favorizált – darabokat is, mint amelyek pl. a Louis and the Angels c. albumon hallhatók), de a nemzetközi slágertermést is szerette a közönség Louis előadásban élvezni. Franciaországból jött a „C’est si bon” és a „La vie en rose”, Németországból a Koldusopera betétdala a „Mack the Knife” (Bicska Maxi) és a „The Faithful Hussar”, Olaszországból a „Voláre”, Portugáliából az „April in Portugal”, Dél-Afrikából a „Skokiaan” (Mesebeli Afrika), orosz földről az „Otchi-tchor-ni-ya” (Fekete szemek), Argentínából a „Kiss of Fire” (Ne hagyd el soha…) és az „I Get Ideas” (Adiós Muchachos).

Armstrongot a filmipar is felfedezte. Összesen több mint harminc játékfilmben szerepelt, a 40-es években készült Cabin in the Sky-tól az 1969-ben forgatott Hello Dolly-ig. A leghíresebbek az 1956-ban készített High Society Bing Crosby-val és Frank Sinatrával. (Ez volt Grace Kelly utolsó filmje, mielőtt monacói hercegnő lett.) Ugyancsak jó mozi a Paris Blues Paul Newmannel és Sidney Poitier-vel, a The Five Pennies Danny Kay-el, és az Ádámnak hívták. (Ez utóbbit a 60-as években a magyar mozikban is adták, a többieket csak a rendszerváltás után lehetett tévé adásokban megismerni.)

 

De melyek is azok a zenei újítások, amelyek Armstrong nevéhez fűződnek?

Mértékadó jazzszakértők véleménye szerint Armstrongnak a műfajra gyakorolt hatása már korai éveiben megmutatkozott, és csak Duke Ellington, ill. Charlie Parker negyedszázaddal későbbi fellépéséhez mérhető. Stílusteremtő újításai: hangszerén a szóló improvizáció általános gyakorlattá tétele, a ritmikán és a frazeáláson keresztül a jazz lényegének, a swingnek „felfedezése”, illetve a scat-vokál elsőként való alkalmazása biztosították helyét a jazz legnagyobb egyéniségeinek sorában.
Itt kell elmondani, hogy miközben sok zenész és rajongó is hajlamos Armstrong munkásságának alábecsülésére, az olyan – elsősorban New Orleans-i származású – ifjú trombitások, mint Wynton Marsalis, Nicholas Payton, Terence Blanchard, Leroy Jones rajongásig szeretik és értékelik a „Papa” életművét. Marsalis (aki komoly jazztudós is, előadásait jegyzi a szakma) minden fórumon felhívja a figyelmet Armstrong jelentőségére, szereti a West End Blues 1928-as felvételét példaként használni. Nekem is volt szerencsém erről eszmét cserélni vele 2009-es látogatása alkalmával.)

Armstrong művészetének és varázsos személyiségének elismerése olyan bőséges, hogy meg sem kísérelhetjük felsorolását. Fogadta a pápa, az angol királynő, találkozhatott a világ bármely kiválóságával Kennedy elnöktől Jean Cocteauig. Szerepelt bélyegeken, nemcsak hazájában, de számos afrikai országban is. Életének, pályájának könyvtárnyi irodalma van.  Három méteres bronzszobra van a róla elnevezett New Orleans-i parkban, Nizzában pedig mellszobra. Mi is büszkék lehetünk az egész alakos bronzszobrára, amely a Bánki-tó partján áll, és az ottani fesztivál is az ő nevét viseli.

Armstrong négyszer nősült. A zongorista Lil Hardinnal kötött házassága szakmailag volt fontos, válásuk után is jó kapcsolatban maradtak. De az igazi, örökké tartó szövetséget Lucille Wilson, a legendás Cotton Club egykori táncosnője jelentette, aki saját karrierjét feladva szolgálta és mindenhová kísérte a nagy Satchmót.  (Természetesen Budapestre is.)
Armstrong halála után intenzíven gondoskodott a hatalmas életmű gondozásával és a megfelelő intézmények megkeresésével, hogy a zenetörténet egyik legnagyobb életműve az egész emberiség közkincsévé válhasson.

Mint sokan New Orleansban, római katolikusnak született, de inkább a feketék által kedvelt baptista vallást gyakorolta. Egész életében Dávid-csillagot hordott, mert tinédzser korában szülővárosában egy Karnovsky nevű emigráns orosz zsidó család támogatta a legnagyobb szükségben. Egyébként is elmondható, hogy – jóllehet Louis nem volt a polgárjogi küzdelem élharcosa, de a lehetőségekhez képest mindig kiállt a szegregáció, a faji diszkrimináció ellen. 1958-ban óriási szenzáció volt, amikor az Arkansas állam fővárosában, Little Rockban a kormányzó nem akarta megengedni fekete diákoknak fehér főiskolára való beiratkozását. Armstrong még az Eisenhower kormány által tervezett szovjet jószolgálati turnéját is lemondta…

Életének, fényes pályájának utolsó éveiben fontos magyar vonatkozás volt az a tény, hogy az All Stars utolsó klarinétosa egy másodgenerációs magyar zenész JOE MURÁNYI volt. 1928-ban született egy Ohioi kisvárosban Mezőkövesdről kivándorolt szülőktől. Őt sokan megismerték, mert gyakran járt haza, fellépett és több lemezt is készített több hazai tradicionális jazzt vagy swinget játszó zenekarral. Ízes, csaknem hibátlan magyar beszédét élvezhettük nyilatkozataiban, róla készült portréfilmekben. (Magam is többször találkoztam vele órákig tartó magánlátogatásokon.)  A hazai sajtó vaskos tévedése volt, amikor egyetlen fehér klarinétosának aposztrofálták, ugyanis a 60-as évek közepén, így a budapesti fellépésén is Eddie Shu, egy fehér klarinétos játszott az All Stars-ban.

Sajnos váratlan halála miatt nem került sor arra, hogy élményekben hihetetlenül gazdag zenei pályájának tervezett leírását megvalósíthatta volna, amelynek fontos fejezete lett volna az általa nagy szeretettel csak „a Lajos”-ként emlegetett Mesterrel töltött közel öt év története.

A hihetetlenül hajszolt életet élő Louis végül is csaknem a színpadon halt meg. A New York-i híres Waldorf Astoria Hotel Empire szalonjában volt kéthetes szerződése. Utolsó hónapjában ki-bejárt a kórházakban és végül otthonában 1971. július 6-a hajnalán álmában érte a halál.

Nem kell bizonygatni nagyságát, ha csak lemezei sokaságát és a róla szóló irodalom bőségét vesszük figyelembe is, aligha versenyezhet a műfaj történetének bármelyik kiválósága a jó öreg Satchmo életművével. Mi is jó szívvel emlékezünk meg róla a kettős jubileum kapcsán. 

Fotó: Márton Attila archívum,  Gramofon archívum