Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

40 éve hunyt el Bill Evans

2020. szeptember 15.

A műfaj évszázados történetében ez az egészen egyéni hangvételű zenész olyan jelentős hatást gyakorolt a zongoristákra, mint Miles Davis a trombitásokra vagy John Coltrane a szaxofonosokra. Az intellektuális jazz legnagyobb képviselője olyan lírai, árnyalatgazdag, „impresszionista” stílust fejlesztett ki, amelynek visszafogott, melankolikus hangvétele merőben eltért az akkoriban népszerű virtuóz jazzpianistákétól. Játéka az egyensúlyt kereste a szenvedély és az értelem között.

1929-ben született, apai részről walesi, míg édesanyja részéről galíciai és kárpátaljai felmenőktől. Bátyjához hasonlóan ő is klasszikus zenét tanult, hegedült és zongorázott, Beethoven vagy Mozart mellett Stravinsky, Debussy és Milhaud művei révén megismerkedett a modern zenével is. A swingkorszak rádióközvetítései aztán óhatatlanul közel hozták a jazzhez, maga is zongorázott szórakozóhelyeken, de a ’40-es évek bebop forradalma nem érintette meg. 1946-tól tanulmányait New Orleansban folytatta, ahol bár klasszikus zenével foglalkozott, az esték a jazz bűvöletében teltek: nemcsak hallgató volt, de maga is beszállt a játékba. A főiskolai évek alatt megismerte a műfaj minden irányzatát és jelentős képviselőit is George Shearingtől Charlie Parkeren  át Miles Davisig, zongorajátékára elsősorban Nat King Cole és Bud Powell voltak nagy hatással. Az irodalom és a képzőművészetek iránti érdeklődése is ekkoriban alakult ki. Posztgraduális képzés keretében még a zeneszerzői szakot is elvégezte, majd a koreai háború okán behívták katonának. Szerencsére csak a hadsereg zenészeinek képzése volt a feladta, majd leszerelése után, 1955-ben belevetette magát a New York-i jazzéletbe. Játszott Tony Scott, majd Al Cohn és Zoot Sims zenekarában, lemezt készített Charles Mingusszal, Anita O’Day-jel és Helen Merillel, megismerte George Russelt és Lennie Tristanót. Keresett zongorista lett, akire még Miles Davis is felfigyelt. 1958-ban mindössze hét hónapot töltött Davisnél, de ekkor alapozta meg azt a tekintélyét, amelynek hatására a folyton kísérletező kedvű trombitás egy évvel később meghívta a legendás Kind of Blue című albuma felvételéhez, a szextett egyetlen fehér muzsikusaként. (Ennek abban az időben nagy jelentősége volt, Davist támadták is miatta a fekete szélsőségesek.)

1959 decemberében indult útjára a Bill Evans Trio, amely aztán a zongorista legkedveltebb formációja maradt két évtizeden át, egészen haláláig (bár természetesen készített lemezeket más felállásokban is). Mindenki kíváncsian várta az új lemezek publikálását, mint egy Nobel-díjas író legújabb regényét. Partnereit nem szorította be a szokásos kísérőszerepbe, nála egyenértékű volt a másik két hangszer is, ezért aztán megszállottan kereste a megfelelő zenészeket. Az első felállásban, amelyben Scott LaFaro bőgőzött és Paul Motian dobolt, három olyan zseniálisan együtt gondolkodó művész talált egymásra, amilyen szimbiózis csak ritkán adódik. Velük készült a remek Portrait in Jazz című album, az Exploration és néhány más kiemelkedő lemez, amelyeket a legendás Village Vanguardban rögzítettek. De a sors mást tartogatott: LaFaro 1961 nyarán autóbalesetben elhunyt. Evans összeomlott, erősödött drogfogyasztása, kiújult lappangó hepatitisz betegsége. Hónapokig tartó letargia után Chuck Israels, majd később Eddie Gomez személyében talált megfelelő bőgőst. Lemezek tucatjait készítette: szólóban (Conversations with Myself), duóban (Undercurrent – Jim Hallal) s főleg trióban, de kvintettben, kis- és nagyzenekarokkal is. Óriási nemzetközi tekintélyre tett szert, számtalan európai és japán turné következett. Dobosként triójában játszott Paul Motian, Arnold Wise, Philly Joe Jones, Shelly Manne, Jack DeJohnette, Marty Morell és végül Eliot Zigmund is.

Evans különleges egyénisége, amely természetesen játékában is megnyilvánult, egy igazi visszahúzódó intellektuelt mutatott. Jellegzetes testtartása volt, hogy játék közben szinte ráborult a klaviatúrára, láthatóan megszűnt számára a világ. A drogokkal való küzdelme egész életén át elkísérte. A hadseregben szokott rá a marihuánára, amelyet aztán a sokkal veszélyesebb heroin követett. A jazz története tele van önpusztító zenészekkel, gondoljunk csak Charlie Parkerre vagy Chet Bakerre, de Bill Evans sem nagyon maradt el mögöttük. Mivel haláláig a zenei élvonalba tartozott, kevésbé lett ismert pályájának sötét oldala. A drogfogyasztás mellett a menedzsere (egyben lemezeinek producere), Helen Keane által hajszolt munkatempó sem kedvezett egészségi állapotának. Játszott Stan  Getz-cel, Lee Konitz-cal, a fuvolista Jeremy Steiggel és Herbie Mannel, duettlemezt készített a híres énekessel, Tony Bennettel, triófelvételeinek pedig se szeri se száma.

Három nagy magánéleti tragédia is megviselte az egyébként is rendkívül érzékeny művészt: LaFaro halála, élettársa, majd szeretett bátyja öngyilkossága. 1973 augusztusában megnősült, később két gyermeke született. Így volt néhány boldog éve korai halála előtt, hiszen 1980-ban, mindössze 51 évesen hunyt el.

Bill Evans a többi mainstream zongoristához nem hasonlítható, kiemelkedő személyiség volt. Bátran elvetette a korábbi, gyakran érzelgős zongorajátékot, és a bluesnak sem volt mestere. Harmóniái modernek voltak, feszes ritmussal, érzékeny billentéssel. Improvizációi átgondoltak és megfontoltak, de az egyéniségéből adódóan játéka nem volt gördülékeny, inkább befelé fordulás, töprengés jellemezte. Lírai attitűdje kompozícióiban is visszaköszön,  sok – azóta már a jazz-standardek sorába emelkedett – szerzeménye van, amelyeket mindenki szívesen játszik.
Csak néhányat említve: Waltz for Debby, Time Remembered, Blue in Green, Turn Out the Stars.
Sokan utánozták, de kevesen voltak, akik követni tudták. Ez utóbbiak a modern jazz legnagyobb zongoraművészei: Keith Jarrett, Herbie Hancock, Brad Mehldau, Paul Bley, Don Friedman, Clare Fisher és Michel Petrucciani.

 Gramofon másodközlés

Fotó: Gramofon archívum