Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V

A jazzforradalom vezére – Száz éve született Charlie Parker

2020. augusztus 29.

A modern jazz születésének több ikonikus figurája megfogalmazta: „valamennyien Parker köpenyéből bújtunk elő”. A szaxofonos alig másfél évtizedes tényleges pályája ellenére grandiózus zenei örökséget hagyott maga után, nemcsak mint hangszeres művész és komponista, de az egész műfajra gyakorolt hatását tekintve is. Amikor  elhunyt, New York utcáin, a házfalakon hatalmas feliratok hirdették, hogy „Bird él”.

A modern jazz atyja nem valamelyik keleti parti nagyvárosban született, hanem a kontinensnyi ország kellős közepén: a Mississippi melletti Kansas City-ben, mely a swingkorszak egyik bástyája volt. A középiskolában zenei képzésben részesült, tizenharmadik születésnapjára altszaxofont kapott. Közismert beceneve abból adódott, hogy nagyon szerette a sült csirkét, így fiatal korában „Yardbird”-ként emlegették, ami később a költőibb „Bird”-re rövidült. Nehéz gyermekkora végén belevetette magát a város éjszakai életébe. Az egyébként is nehéz természetű, túlérzékeny ifjú már tinédzserként rákapott az alkohol és a drogok használatára, amelytől aztán sosem szabadult meg. De kortársai szerint elképesztően jól kezelte heroinfüggőségét, és annak hatása alatt is jobban játszott, mint a többi zenész józan állapotban. 
Jay McShannel való találkozása sorsdöntőnek bizonyult, vele készítette első lemezfelvételét is a mindössze húszéves muzsikus. 1942-ben felléptek a New York-i Savoy Ballroomban, ami elindította Parker egy üstökösére hasonlító pályáját. Az 52. utca klubjaiban, a harlemi Minton’s Playhouse-ban ekkor már javában zajlott a kísérletezés, a jazz igazi forradalma. Parker Earl Hines, majd Billy Eckstine zenekarában játszott, de igazi elemében az éjszakai jam sessionökön volt, ahol Dizzy Gillespie, Thelonious Monk, Kenny Clarke és Charlie Christian társaságában született meg az új zene: a bebop. Központi figura lett a „forradalmárok” között, miközben őrlődött a közönség által igényelt swing és a számára mindennél fontosabb modern jazz között, ami nem kedvezett pszichikai állapotának. A kisegyüttesek és a klubok világa hozta meg számára azt a közeget, amire annyira vágyott. Ezeknek az időknek lenyomata az a hatvanöt felvétel, amelyeket Dizzy Gillespie-vel 1945–46-ban készített. Drogfüggősége miatt egyre megbízhatatlanabb lett, ami kaliforniai turnéjuk során a Camarillo nevű pszichiátriai intézetben való hét hónapos kezeléssel végződött.
1947-ben New Yorkba visszatérve lemezfelvételeket készített Miles Davis-szel, 1949-ben ő is elutazhatott a Párizsi Jazzfesztiválra. Norman Granz-cel való megismerkedése eredményezte a Jazz at the Philharmic stábjával és vonósokkal készített sikeres lemezfelvételeit,  majd koncertjét a Carnegie Hallban is. A Broadway-n róla nevezték el a Birdland jazzklubot, svéd és francia koncertkörútja valóságos diadalmenet volt. Magánélete is rendeződni látszott, számos válással végződött házasság után egy fehér hölgy lett a felesége, aki egy kislánnyal ajándékozta meg. De Parker körül soha nem volt stabilitás: két évig nem volt működési engedélye, kislánya meghalt, felesége elhagyta, egészségügyi problémái egyre súlyosbodtak. 
1955 márciusában a legendás „jazzbaroness”, Pannonica de Koenigswarter New York-i hotelszobájában hunyt el, mindössze 35 éves korában. Persze nem mindenki ismerte fel Parker zsenialitását, még inkább az általa képviselt új zenei irányzat forradalmi jelentőségét, amely voltaképpen az egész zeneművészetre meghatározó hatást gyakorolt. A ’40-es években számos jazzkritikus felháborodottan utasította vissza munkásságát és minősítette azt „antijazz”-nek, amihez persze csatlakozott a swingkorszak olykor szirupos, de mindenképpen fülbemászó melódiáin felnőtt közönség is, amit olykor még a rasszizmus is befolyásolt (hiszen a swingkirályok fehérek, a bebop élharcosai pedig feketék voltak). 
Parker zsenialitása Mozartéhoz hasonló. Mindketten kivételes képességgel rendelkeztek: nem volt határ az elképzelés és a megvalósítás között. Parker szólóiban, improvizációiban elegyedett a teljes elengedettség, lazaság az intellektuális szervezettséggel és átgondoltsággal – valójában mindezt teljesen ösztönösen, spontán adta elő. Hangszertudásánál csak zseniális újításai fontosabbak a műfaj fejlődése szempontjából. Parker egy, már létező zenei nyelvből indult ki, gyakran népszerű dalok akkordmeneteit használta újszerű alterációkkal. Tevékenysége minden téren újat hozott: harmóniai és ritmikai szempontból, a tonalitás és a melódia területén, illetve az improvizáció rangjának visszaállításával, mely a 20. század zenéjének igazi perspektíváját jelentette. Bármennyire furcsán hangzik is, Parker fő erénye a kiszámíthatatlanság volt – ésszerű határok közé szorítva.
Negyedszázada, Parker születésének 75. évfordulóján a Down Beat magazin címlapján ezt olvashattuk: „Bird Still Lives”. Öröksége ma is él. Nincs olyan jazzmuzsikus, aki ne ismerné művészetét, ne játszaná szerzeményeit. Mindössze másfél évtizedet felölelő hangzó öröksége hozzáférhető lemezek, összkiadások, különböző hanghordozók révén.
Parker szerzeményeit feldolgozó tematikus lemezek sokasága készült a halála óta eltelt évtizedek során, többek között Sonny Stitt, Sonny Rollins, Frank Morgan és Archie Shepp jóvoltából. Hatása egyáltalán nem szorítkozik a nádfúvósokra, minden jazzmuzsikusra elementáris erővel hat, ahogyan Roy Hargrove Parker’s Mood című albuma is tanúsítja. A jazz iránt őszinte érdeklődést mutató Clint Eastwood 1988-ban rendezett Bird című filmjével állított emléket a jazzóriásnak. 
A Parkerrel foglalkozó szakirodalom természetesen igen bőséges, jelentőségét jól mutatja, hogy észt nyelven éppen úgy tárgyalják jazztörténeti fontosságát, mint törökül. Magyar nyelven Carl Woideck könyve a legpraktikusabb olvasnivaló, ami rendhagyó módon külön tárgyalja Bird regényes élettörténetét és művészetét, utóbbit kottapéldák segítségével történő elemzéssel. Ugyancsak ajánlott olvasnivaló Kerekes György Jazzportrék című könyvének Parkerre vonatkozó terjedelmes fejezete.

Gramofon másodközlés.

Fotó: Gramofon archívum