Print this page

Keith Jarrett – Budapest Concert

2021. január 15.

Magyarország és a jazz – sokan Amfortas betegségeként érzékelik hazánk és a műfaj viszonyát: egy régi seb, mely csak nem akar behegedni. Miért nem vagyunk markánsabban jelen a nemzetközi jazzéletben? Miért van az, hogy szinte semmilyen jazztradícióval sem rendelkező országok művészeinek egyre-másra jelennek meg lemezei a legpatinásabb kiadóknál és hosszan cikkezik róluk a szaksajtó, miközben a magyar zenészekről alig tud valaki? Pedig az utóbbi években rengeteg minden történt annak érdekében, hogy bekerüljünk a műfaj nemzetközi vérkeringésébe: korábban nem tapasztalt számban látogatnak hozzánk világhírességek, s alkalmanként lemezt is készítenek magyar kollégáikkal. Külföldön szintén nagyobb a becsülete a magyar jazznek, mint évtizedekkel ezelőtt – még Kínában és Japánban is szeretik egyes előadóinkat. A BMC az évek során nemzetközi lemezcéggé vált, akárcsak az európai jazzkiadási élvonalba tartozó finn TUM vagy lengyel Not Two. Sok bíztató jel mutatkozik, de a meghódítandó csúcsok még odébb vannak.

         Ebben a se rózsásnak, se gyászosnak nem mondható köztes helyzetben igen nagy jelentősége van annak, hogy a sok szakember és rajongó által a világ egyes számú jazz-zongoristájaként jegyzett Keith Jarrett és kiadója, a müncheni ECM Budapestet is felvette a pianista szólókoncertjeit megörökítő európai városok sorába. A Budapest Concert címen megjelent dupla CD Jarrett 2016. július 3-i, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében adott koncertjét örökíti meg. Ez önmagában is örömteli hír, de két további információ még különlegesebbé teszi számunkra e kiadványt: egyrészt maga a zongoraművész szólólemezei aranyalapjának nevezte valahol a budapesti koncertet. Sajnos bővebb magyarázatot nem adott, zenéjének magyar barátai azonban örvendezhetnek, hogy Jarrett ekkora jelentőséget tulajdonít budapesti koncertprogramjának. Választhatta volna például a 2019-ben publikált müncheni hangversenyt is aranyalapnak, hiszen ugyanazon utolsó turné keretében lépett fel ott, mint a magyar fővárosban. Ami e koncertek valós kronológiáját illeti, a budapesti fellépés mintegy két héttel megelőzte a münchenit.

Még meglepőbb talán (és még hízelgőbb a budapesti lemezre nézve), hogy nem a legendás 1975-ös kölni fellépését emelte ki szólólemezei sorából.

         A budapesti CD-nek másrészt az ad különleges jelentőséget, hogy a zongorista egészségi állapotáról érkező aggasztó hírek (2018 folyamán kétszer kapott sztrókot) fényében valószínűsíthető, hogy a budapesti hangverseny lesz Jarrett utolsó, a művész jóváhagyásával megjelentetett és az ECM-mel közös lemezkiadási koncepciójával összhangban publikált albuma. Talán e ki nem mondott búcsú hangulatát igyekszik megragadni Martin Hangen kissé túl sötét tónusú fotója a borítón. Akár csak esőfelhők gyülekeznek, akár alkonyat van, a fotó nem fest vidám képet a városról.

         Jarrett a Radiance albumon választott új lemezkompozíciós eljárást, ennek egy változata valósul meg Budapesten is. Ezúttal is „részeknek” nevezi szvitté összeálló spontán, látszólag teljesen autonóm előadásait, melyekből tizenkettőt hallhatunk az albumon. Karakterisztikumuk igen eltérő, mégis bármelyiket hallgatjuk, érezzük, hogy egy nagyobb egész egy darabja szól. Míg a Part I kimagasló hosszával, rapszodikus tempó- és hangulatváltásaival, absztrakt jellegével, alkalmasint egy Prokofjev-művet idéző mozgalmasságával és dinamizmusával, a Part VII lineáris felépítésével, megközelíthetőségével és derűjével válik a CD egyik emlékezetes darabjává – nem véletlen, hogy az internetet figyelő nagyközönség először ezt a számot ismerhette meg a lemezről. Ha a Part I Prokofjevet, a Part II inkább Alban Berg Zongoraszonátáját idézi. A Part III az első rész lineárisabban haladó változatának hat; a Part IV ostinatós improvizációja a 70-es évek közepi szólista Jarrettet eleveníti fel, némi rockos megközelítéssel. A második CD-t nyitó Part V se maradhat említetlen: a lemez stilárisan leginkább a lírikus Jarretthez köthető előadása, altatónak is mondanánk. Ha meglepetést keresünk a repertoárban, akkor a „Blues” alcímmel ellátott Part XII-re kell szavaznunk: a legtüzesebben játszott, felszabadult, örömzenének ható boogie-woogie valóban elég szokatlan műsordarab. Nem lennék meglepve, ha többeknek a kölni koncert egyes revelatív pillanatait idézné az emlékezetébe, bár nyilván olyanok is akadnak majd, akik Texas, illetve Louisiana zenei hagyományaira asszociálnak róla. Ha van rokona az előadásnak a Jarrett-életműben, az a True Blues a 2006-os Carnegie Hall-koncerten. Annyira lelkesítő ez a minden keserűségről és fájdalomról megfeledkező és megfeledkeztető szám, hogy a müncheni lemezen is eljátszott két ballada-ráadás – nem Jarett-szerzemények – It’s a Lonesome Old Town és Answer Me kicsit el is szürkül mellette. Nem így a Part X, melyen a balkezes játék dominál; többedszeri hallgatásra akár hangulati megtorpanásnak is hallhatjuk, mely után a Part XI-ben újabb emelkedés érzékelhető.

         Jarrett alkalmanként Budapesten is énekkel kísérte saját játékát. Régen sokan bírálták e szokásáért, mondván, manír az egész. A budapesti lemezen már halkabb az énekhang, egy hallhatóan nagy kedvvel és képzelőerővel játszó idős és fizikailag legyengült muzsikusé. Már nem érezhető rajta semmi modorosság. Azért kíséri magát, mert másképp nem tudja elképzelni az előadásait. Talán az is természetes velejárója a szólókoncerteknek, hogy Jarrett itt-ott beleszövi rögtönzéseibe az elődök dallamfoszlányait. Valószínűleg nem a hódolat kifejezéseként, hanem mert ott és akkor neki így logikus. A Part I-ban a Giant Steps, a Part V-ban a Now’s The Time, a Part VII-ben a Somewhere melódiája villan fel egy pillanatra. De a Part VII-t Bartók ihletésének is vehetjük: Jarrett itt különböző zenei stílusokra vonatkozó allúziók segítségével hoz létre valami minőségileg újat.

         Minél többször töltjük el a másfél órát Jarrett új albumát hallgatva, annál inkább fogjuk érteni talányos szavait az aranyalapról.

 

ECM, 2020

 

  1. Part I
  2. Part II
  3. Part III
  4. Part IV
  5. Part V
  6. Part VI
  7. Part VII
  8. Part VIII
  9. Part IX
  10. Part X
  11. Part XI
  12. Part XII – Blues
  13. It’s A Lonesome Old Town
  14. Answer Me

 

Közreműködik:

Keith Jarrett - zongora