fbpx
Iván Csaba

Iván Csaba

Keszthelyen született, 1981 óta Győrben él. Középiskolai tanár és szabadúszó szakújságíró (témái: a zene, a színház és a film). A Magyar Rádió Győri Stúdiójában hat évig szerkesztette az Akkord című jazzmagazint. Interjúi, koncertbeszámolói és lemezkritikái jelentek meg.
Fontosabb jazz témájú publikációi:
2014: Legyen nekünk jazz! – esszé, a Nemzetközi Jazz Nap pályázatának 1. díját nyerte
2015: Jazztérkép című kötet (szerzői kiadás)
2018: A jazz szerepe a Mediawave fesztivál győri időszakában 1991-2009. – tanulmány, a Magyar Jazzkutatási Társaság felkérésére írta, megjelent a konferencia kötetében

Legutóbb a Dresch Quartet Árnyékban albumát ajánlottam itt, most a Fonónál megjelent másik gyűjtemény – ha úgy tetszik a Dresch Enciklopédia második kötete – következik az Ongaku. Pár éve Cserfőn egy présházban üldögélve mesélt Dresch Mihály egy koncert előtti arról, hogy jutott el az ősi magyar zene és a jazz szintéziséhez. (Akinek van kedve utánakeresni, szerkesztett változatát elolvashatja a Győri Műhely 2004/1-es számában).

Hogy mi a jazz blues gitározás lényege, azt nem csak tanítja növendékeinek Fenyves Márk, de meg is mutatja a most megjelent anyagban. Legutóbb a Don’t Miss the Band album ürügyén 2020. július elején írtam róluk a MagyarJazz-nek. Nem véletlenül használom a talányos anyag szót, mert ez nem lemez (a lemezgyárak és stúdiók is alapjáratra kapcsoltak a járvány idején). 2021. márc. 19-én rögzítettek egy online koncertet a Jókai Klubban, és ez jelent most meg a megosztókon. Sőt a YouTube-ra is felkerült egy szűk órás változat.

Megjelent két kötetben a legújabb Dresch Enciklopédia.

„Kezdetben volt a jazz, aztán az Úr megteremtette a világot”. Ez volt évekig a rádióműsorom mottója. Mostanában a folytatása lett aktuális: „Ha már minden elhallgat, a jazz még akkor is szólni fog”. Immanuel Wilkins új albuma győzött meg erről.

A spanyol ajkú Amerikában izgalmas zene nélkül nem létezhetett karnevál békeidőkben. Besétálni Riótól New Orleansig bárhol egy utcabál közepébe, garantáltan életre szóló élmény. Mert képzett táncosként jött ki onnan bárki, akkor is, ha nem akarta. Chick Corea, aki sajnos már az égi színpadon zenél tovább, megtanított minket arra is, hogy a latin jazz úgy tud visszavinni a jazz táncos aranykorába, hogy az örömzene érdekében a virtuozitásból nem enged egy jottányit sem.

Volt a Nyugati térnél egy reklám, ami a műfaj Oscarját érdemelné. Egy mozgásérzékelővel felszerelt monitoron Curtiz a rá jellemző nyers és szarkasztikus modorában tett megjegyzéseket a járókelőkre. Aki pedig elég bátor volt, hogy a felszólításának engedve odaálljon a sárga körben fekete talpakra, azt villámgyors castingolásnak is alávetette. Többnyire azzal a végkövetkeztetéssel: „Maga nélkül meglesz Hollywood!”

A JazzFilm rovat iránti érdeklődés jelzi, a MagyarJazz olvasói örülnek, ha tovább írjuk a jazz és a mozi találkozásainak történetét. Eddig a friss kínálatból válogattunk, de a múlt is egy aranybánya a témában. Most például egy régi gyöngyszemet választottam. A film remek, a jazz pedig, ami szól, igazi kuriózum. Miles Davis az egyik termékeny és innovatív korszakában komponálta. Szóval biztosra mehetünk, a siker garantált.

A blues nem a vidámságról szól. Inkább az élet fájdalmas néha kegyetlen próbáiról. De nem is a szomorúságról. Branford Marsalis szerint, aki a film (és a CD) zenei anyagát gondozta, ez az afrikai kultúrából érkező muzsika a nyelv, amin elmondhatták az ide hurcoltak saját történeteiket. Ezért mindig a keserűség és a büszke lázadás zenéje egyszerre, az élvezettel dacolás balladája. Ha jól játsszák.

Ilyen filmet csinálna Banksy, a street art fenegyereke, ha érdekelné a mozi. A tavaly májusban debütáló sorozat üzenete egyértelmű a jazz kedvelőinek: ne izguljatok, a jazz nem hal meg, és nem költözik be végleg a panoptikumba sem. Köszöni, jól van, máshol és máshogy, de él és virul tovább.

Mikor kerülhet egy 2020-ban a Sundance Filmfesztiválon bemutatott film ajánlója a MagyarJazz felületére? Ha rendhagyó, mert a filmben a jazznek dramaturgiai szerepe van. A producereket a film megszületésétől érdekelte a jazz. Már az első (csak részben) hangosfilm is a Jazzénekes volt 1927-ben. Hollywood gyorsan ráérzett, hogy filmzeneként is jól működik, és néhány zenész karaktere épp elég érdekes ahhoz, hogy a sztorit is el lehessen adni vele. Megjelentek azok a mozik is, mikor az Amerikában közismert jazztörténések a háttérben zajlanak, de azok befolyásolják a szereplők életét. Ez tipikusan ilyen film.