fbpx
Máté J. György

Máté J. György

1958-ban születtem Budapesten. Magyar-történelem szakos tanári oklevelet szereztem. Az ELTE BTK-n zenei/irodalmi témából, Wagner Nibelung-tetralógiájából írtam a szakdolgozatomat. Az egyetem után, a 80-as években újságíróként dolgoztam a Revue de Hongrie/Hungarian Digest nevű, franciául és angolul megjelenő lapnál, majd a Kortárs versrovatánál. Közben megvédtem doktori disszertációmat is magyar irodalomtörténetből (1987). A 90-es évek első felében elsősorban filmkritikákat írtam. A Gramofon megjelenése óta foglalkozom rendszeresebben jazzkritika-írással. Mintegy harminc kötetnyi műfordításom jelent meg. Négy könyvet írtam jazzről: A rögtönzés művészete (2014), Tommy Vig (2016), Jazz – a szenvedély nyelve (2018) és Készíts salátát (2019, megjelenés előtt).

Ma kevesekről beszélnek annyit londoni jazzkörökben, mint erről a harmincegy éves rasztahajú, guyanai anyától és angol-trinidadi apától származó szaxofonos-fuvolista lányról, aki korosztályának sok jazzistájához hasonlóan újrafogalmazza a műfaj jelentését. Fél évszázaddal ezelőtt sokan még vadul tiltakoztak volna zenéjének jazz-besorolása ellen. Márpedig napjainkban Nubya Garciát (teljes nevén Nubya Nyasha Garciát) tekintik Binker Golding és Shabaka Hutchings mellett a fiatal brit jazzszaxofonos triumvirátus harmadik tagjának.

A fiatal középkorú (1981-ben született) olasz gitáros, Fabrizio Savino semmi kétséget sem hagy afelől, hogy legújabb lemezét egy mitológiai alapjelképnek, a kelő napnak szentelte, s mint maga a zenész nyilatkozza, a kelő nap gazdag metafizikai tartalmából is kiváltképp az újjászületés motívuma ragadta meg a fantáziáját, ahogy ezt az album második felvételének címe is jelzi.

Holnap, ugyanúgy, mint jó egy évtizede minden esztendőben, megünnepeljük az UNESCO Nemzetközi Jazznapját. Így tesznek az egész világon. Ingyenes koncertek csalogatnak a legkülönbözőbb helyszíneken. Herbie Hancock az UNESCO jószolgálati nagyköveteként 2011-ben indította útjára az International Jazz Day nevű kezdeményezést, mely rövid idő alatt sikeres lett világszerte.

Úgy sejtem, az ortodox lemezgyűjtők egyikét-másikát idegesítik a formára osztályozhatatlan-besorolhatatlan különlegességek: nem lehet az ilyeneket a rend megbontása nélkül a többi LP/CD közé tenni, az oldalukon nem virít előadónév és lemezcím, tehát valami megfelelő helyet kell találni nekik, lehetőleg nem túl messze a lemezpolc(ok)tól, s ez nem mindig könnyű. Marad a bosszúság, a szokatlan alakú szerzemény kerülgetése, ide-oda pakolása. Más zenehallgatók (magamat is közéjük sorolom) inkább szórakoztatónak tartják a formai idioszinkráziákat: eredeti és szellemes ötletnek találtam például, amikor 2006-ban a Grencsó Istvánnal megerősített Noiz Orchestra egy cipzárral ellátott játékmaci hasába rejtette el Film Development című kiadványát.

A második lemezénél tartó huszonnégy esztendős, Philadelphiában élő altszaxofonos nemcsak virtuóz stílusművész, hanem miközben kortárs jazzt játszik, szokásos kvartettjével sok szállal kötődik a jazz régi hagyományaihoz is.

Az amerikai jazz szaksajtónak vannak dédelgetett kedvencei, akiknek minden megmozdulása hozsannázó sajtóra számíthat. Ők azok, akik a Grammy-díjakat és az egyetemi katedrákat kapják. Ők azok, akik a zenélés és oktatás mellett mindig harcolnak valamiért: világbékéért, az x nép felszabadításáért a gyarmati uralom alól, vagy ha másért nem, hát a rendőri túlkapások ellen az egykori vadnyugathoz tartozó Rattlesnake Countyban. A kedvencek mindig humanisták: nyilatkozataik és egyes szerzeményeik arról szólnak, hogy a kábítószerek rosszat tesznek az egészségnek, de az emberiség egy szép napon békében él majd. Kézen fogják egymást, és bizakodón tekintenek a távolban pislákoló csillagokra.

Ötvenöt évvel a tenorszaxofonos halála után se vitatható, hogy zenéjének és személyének egyedülálló kultusza van. Kultikus tisztelete korántsem csupán a kiemelkedő muzsikusnak szól; a jazz történetében páratlan kanonizáció csak részben esztétikai természetű. Zenéje, különös tekintettel utolsó éveinek alkotásaira, vallásos áhitat tárgya is. Szerzeményeinek és előadásainak spirituális ereje magyarázza, miért lett a negyvenéves korában meghalt muzsikus a San Francisco-i St. John William Coltrane African Orthodox Church védőszentje.

Van Kafkának 1917-ből egy örökbecsű reflexiója arról, hogy leopárdok törnek be egy szentélybe, és az utolsó cseppig kiisszák a vizet az áldozati korsókból. A hívők (nyilván) elképednek vagy felháborodnak. Az eset még jó néhányszor megismétlődik, míg végül elfogadottá válik, majd része lesz a szentélyben szokásos ceremóniának.

Bántóan keveset tudunk a görög jazz jelenéről (és múltjáról), pedig némi internetes kutakodás után kiderül, az Akropolisz árnyékában is virágzó jazzélet folyik nívós együttesekkel és nemzetközi mércével mérve is jelentős szólistákkal. A legismertebb görög hangszer, a lantfélék családjába tartozó hosszú nyakú, általában pengetővel megszólaltatott buzuki ugyan ritkán kap szerepet jazzkontextusban (kivételt jelentenek például Nina Simopoulos lemezei), viszont a gitár annál népszerűbb jazzhangszer, melyet szólóban és együttesben egyaránt nagy sikerrel alkalmaznak görög muzsikusok. Közéjük tartozik a kitaposatlan művészi ösvényeket járó negyvenkét éves Giorgos Tabakis is.

A magyar jazz „középgenerációjába” tartozó cimbalomművész már szinte mindent megvalósított az életben, ami egy muzsikus számára szakmailag elérhető: játszott világhírű szimfonikus zenekarokkal és szólistákkal; a hazai jazz és világzene jelesei készítettek közös lemezeket vele; tagja lehetett vezető magyar hangszeresek zenekarainak (Tűzkő Csaba, Dresch Mihály, Borbély Mihály, Tóth Viktor), sőt Charles Lloyd egyik újabb albumán szintén szerepet kapott. Tegyük hozzá: magyarországi jazzelőadókat ritkán érik efféle megtisztelő felkérések világhírű amerikai zenészek részéről.