Máté J. György

Máté J. György

1958-ban születtem Budapesten. Magyar-történelem szakos tanári oklevelet szereztem. Az ELTE BTK-n zenei/irodalmi témából, Wagner Nibelung-tetralógiájából írtam a szakdolgozatomat. Az egyetem után, a 80-as években újságíróként dolgoztam a Revue de Hongrie/Hungarian Digest nevű, franciául és angolul megjelenő lapnál, majd a Kortárs versrovatánál. Közben megvédtem doktori disszertációmat is magyar irodalomtörténetből (1987). A 90-es évek első felében elsősorban filmkritikákat írtam. A Gramofon megjelenése óta foglalkozom rendszeresebben jazzkritika-írással. Mintegy harminc kötetnyi műfordításom jelent meg. Négy könyvet írtam jazzről: A rögtönzés művészete (2014), Tommy Vig (2016), Jazz – a szenvedély nyelve (2018) és Készíts salátát (2019, megjelenés előtt).

Elismeréssel és tisztelettel adózik a hallgató a Thumbscrew triónak már azelőtt, hogy meghallgatta volna a Cuneiform kiadónál publikált ötödik lemezüket. Mi több, ismerni se kell a zenéjüket ahhoz, hogy mindenki megemelje a kalapját Tomas Fujivara, Michael Formanek és Mary Halvorson előtt.

Két ECM-lemez várakozik a polcomon, hogy recenziót írjak róla, de mindkét munkát félretettem e számomra fontosabb híradás kedvéért. Mert nem tagadom, Dudás Lajos minden kiadványa személyes ügyem lett, bár sajnos nem rendelkezem a teljes életművel. Mágnesként vonz a Németországban élő klarinétos előadásainak kétarcúsága, ahogy a swinges érzést, a mainstreamnek ható stílust kortárszenével vagy freejazz-elemekkel keveri, de olyan ügyesen, hogy minden darabja a stílusrétegek más konstellációját vagy koegzisztenciáját mutatja meg. Dudásnak hamar elege lett a nagy elődök követéséből, de a minden ízükben avantgarde zenei akciók mellett se kötelezte el magát.

Ahogy Vietnám egyre nyitottabb lesz a nagyvilág felé, mindinkább számítanunk kell rá, hogy a kínaihoz, a japánhoz, az indiaihoz, valamint a koreaihoz hasonlóan előbb-utóbb vietnámi nevek lepik majd el a nyugati művészeti műhelyeket, így a jazzt is. Annál is inkább, mivel az Ázsiából Európába került szülők gyermekei már beleszülettek a nyugati kultúrába, viszont családjaikban még ápolják a vietnámi hagyományokat, és ezeket az időközben művésszé serdült fiatalok kamatoztatják is alkotásaikban.

A „Vakrepülés”, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés”-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. Az értékelés hagyományosan csillagokkal (*) történik. Az öt csillagos felvétel kiváló, az egy csillagos értékelhetetlenül rossz. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról.

Fennállásának huszonhét esztendeje, de még inkább a nemzetközi jazzéletbe való berobbanása óta eltelt tizennyolc év alatt a Marcin Wasilewski Trio az európai jazz egyik meghatározó tényezője lett, s nemcsak a Tomasz Stańko Quartet tagjaiként, de a trombitás nélkül készült albumaik jogán is. Nagy elismeréseket szerzett triólemezeiket követően azt is megmutatták, hogy új hangok befogadására szintén nyitottak: így készült el 2014-es albumuk, a Spark Of Life Joakim Milder svéd szaxofonos közreműködésével. Hat év csend után most új stúdiólemezzel jelentek meg a piacon, ezúttal Joe Lovano vendégszólistával. (A történeti igazság része, hogy néhány évvel ezelőtt Charles Lloyddal is felléptek kvartettben, de az a zeneanyag nem került lemezre.)

Senki sem állt még elő megcáfolhatatlan elmélettel a marokkói gnawa zene eredetét illetően, de valószínűnek látszik, hogy kialakulásánál a 16. század végén Nyugat-Afrikából (Mali, Ghána) Marokkóba hurcolt rabszolgák bábáskodtak, akik éjszakai rituális-ceremoniális zenéléseikkel (lila) egyrészt a szellemek jóindulatát igyekeztek elnyerni, másrészt betegségeket gyógyítottak. A gnawa későbbi, arabosodott formáiban is megőrizte törzsi eredetű, ceremoniális, misztikus és révülést célzó jellegét.

A lemez címét nem G. E. Lessing ismert párbeszéde (Ernst und Falk) ihlette; keletkezéséről maga Anne Mette Iversen komponista/bőgős számol be: Provence-ban történt meg vele, hogy amikor szokásos reggeli kocogását végezte egy földúton, az útszéli vadvirágok közül hirtelen egy színpompás pillangó emelkedett a levegőbe, s a muzsikusnak az az érzése támadt, hogy a kis állatnak kedve támadt játszadozni az ismeretlen óriással. A lepke előre repült, majd visszatért hozzá, köröket írt le a feje felett, szinte táncolva kísérte. Iversen célja ezek után az lett, hogy új lemezén is hasonlóan szabadon szárnyaljanak a ravaszul kiszámíthatatlan melódiák, s az indák szinte kibogozhatatlan törvényét kövessék a ritmusok. Ez a vidám és színes zenei világ valósul meg már a lemezt bevezető Triangular Waves-ben is. A CD kilenc száma közül öt a címében is viseli a „pillangó” szót.

Az első dán jazzlemez állítólag 1924-ben jelent meg Valdemar Eiberg jóvoltából, de akad, aki a dán jazz kezdetét inkább egy évvel későbbre datálja, mondván, helyesebb a műfaj ottani kezdő pillanatát Sam Wooding zenekarának koppenhágai koncertturnéjához kötni. Akármelyik dátumot fogadjuk is el, tény, hogy a dán zenei élet gyorsan reagált az amerikai előzményekre. A jazz dán őstörténetének vizsgálatakor mindenképp meg kell említeni még Erik Tuksen nevét, aki később a Dán Rádió Szimfonikus Zenekarának karnagya lett; valamint Sven Møller Kristensent: ő írta az első jazzelméleti könyvet dán nyelven.

Szerző Fehér holló sorozatcímmel szeretne időről-időre hírt adni Magyarországon nem forgalmazott új jazzlemezekről. E tervezett cikkek célja az, hogy felhívják a figyelmet soha nem vagy ritkán hallható CD-kre és előadókra, s így tudatosítsák a magyar olvasóban, hogy a nemzetközi jazzélet és jazzlemez-kiadás, mit sem törődve a vészmadarak jövendöléseivel, él és virul. S ugyan mind több és több az új, eklektikus hang a műfajban, olyan előadók is bőven akadnak még, akik régebbi jazzhagyományokat követnek, illetve újítanak meg. Brian Landrus ez utóbbiak közé tartozik.

A Táncoló Wittgensteint azoknak a jazzkritikusoknak találták ki, akik lelkesen köszöntik a merész újítókat, azokat a fiatalokat, akik nem tudnak mit kezdeni a zenei műfajokat, illetve a műfajokon belüli stílusirányzatokat elválasztó falakkal, így aztán alkalmasint lebontanak közülük egyet-egyet. Azért a fenti önkéntes kőművesek, illetve az efféle puha forradalmak ellenzői is megnyugodhatnak: nincsenek sokan a „lázadók”. Minden időben kicsi a számuk. Egy zenei revolúcióhoz, még ha csöppnyi is, forradalmár zenészek kellenek, vizionárius újítók, ők pedig nem hemzsegnek korunkban sem.

1. oldal / 3