fbpx
Sinkovics Ferenc

Sinkovics Ferenc

Hatvanhárom éves vagyok, újságíróként dolgozom. Elég korán találkoztam a jazzel, lehettem úgy 12-14 éves. Igaz, csak pár évvel később mélyült el a kapcsolatunk, és a műfaj életem tengelyébe került. És ott van, azóta is, legalábbis a napi zenehallgatás, és a szükségszerű tájékozódás formájában. A koncertek látogatásából már valahogy kiöregedtem. Olyan sok helyen amúgy sem jártam, a varsói Jazz Jamboree jelentette ebben a tekintetben a legnagyobb kalandjaimat. Nem vagyok szakíró, de igyekszem foglalkozni a műfajjal a munkámban is. Minden érdekel, ám az átlagnál jobban figyelek a kelet-európai jazzre. Főként a lengyelre. Egyszer talán lesz alkalmam leírni ennek a történetét.

Nyilván örök kérdés a jazz világában, hogy merre tart a műfaj, milyen fejlődési pályát jár majd be, várhatóan.

Nemcsak érdekes, de fontos lemez is Oláh Kálmán és a lengyel trombitás közös CD-je, az idehaza megjelent Mosaics. Végtelenül elegáns, a nagyobb drámai fordulatoktól és dinamikai kitörésektől mentes, higgadt, mégis izgalmas zene hallható rajta. 

Örvendetesen megszaporodott a bőgős szólólemezek száma a jazz világában. Joggal kérdezhetjük, vajon miért? Aki hisz a gazdasági és társadalmi viszonyok, politikai történések és a művészeti megnyilvánulások viszonyában, az most nyilván azt mondja, hogy a globális nagy hang- és az értékzavar közepette valamiféle intimitásra, bensőségességre vágyik előadó és hallgató egyaránt.

A legtöbb esetben nehéz kitalálni, hogy miért épp azt a címet kapta egy jazz CD, amit kapott. Vagyis sok esetben elég bizonytalan a cím és az adott lemezen halható muzsika kapcsolata, már ha van egyáltalán kapcsolat közöttük… Binder Károly és Juhász Gábor új duó CD-jének címe azonban eléggé árulkodó, és szinte direkt módon utal annak a zenének a lényegére, amit ezen a korongon hallhatunk.

Marcin Wasilewski a lengyel jazz élet egyik különleges figurája. Zongorista. Az 1990-es évek elején lépett a lengyel jazz színpadára. Szó sem volt berobbanásról. Ahhoz túlzottan sok ma is Lengyelországban a fiatal és rendkívül tehetséges zongorista, hogy egyetlen muzsikus teljes mértékben magára tudja irányítani a közönség figyelmét.

Jó kérdés, hogy szabad-e adni az ellenőrizetlen legendákra, de jól hangzik, hogy Jan Ptaszyn Wróblewski volt az első lengyel jazz muzsikus, aki Magyarországon járt. Vagy az elsők egyike… Mindez az 1960-as évek elején történt állítólag, kétségtelenül egy olyan momentumban, amikor a lengyel jazz lóhosszal járt a magyar jazz előtt, és éppen a nagy magára eszmélés korszakába lépett, vagyis az amerikai minták átvétele után foglalkozni kezdett a lengyel zenei, népzenei örökséggel. Azóta kiderült, hogy a lengyel jazz éppen ezen az úton röppent föl aztán befoghatatlan magasságokba.

Sokan az egyik legaktívabb és legmerészebben kísérletező zenekarnak tartják a Modern Art Orchestrát. Csakhogy már rég túl van a kísérletezések pályaszakaszán ez a formáció, a MAO természetes hitvallása a változatosság, a különféle zenei irányzatok felé mutatott érdeklődés. Egy nagyon színes, gazdagon rétegzett pályát mondhat magáénak az együttes, azzal, hogy big bandként valamit mindenképpen és szinte minden megnyilvánulásában őriz abból a hagyományos, nagyzenekari jazzből, aminek egyik legemblematikusabb alakja Stan Kenton volt. Azért juthat itt az ember eszébe mindenekelőtt Kenton, mert habitusában, a klasszikus és kortárs zene iránti vonzalmában és kompozícióinak logikájában talán épp az ő útjain kezdett járni megalakulásakor a MAO.

Az argentínai San Juan nem is olyan kicsi város a maga 112 ezer lakosával, de nyilvánvalóan kívül esik a nemzetközi jazzélet rádiuszán. Mégis innen indult útjára az énekes és bőgős Candelaria Buasso és a billentyűs Paulo Carrizo alkotta duó. Persze, már rendelkeztek valamilyen komolyabb zenei előélettel.

Öröm, amikor fiatal zenészek arra szövetkeznek, hogy ápolják a jazz legjobb hagyományait. Folytonos változásban van a műfaj, ami természetes jelenség, de hagyományok nélkül szerterepítené ennek a zenei univerzumnak az elemeit a centripetális erő.

Nem túl gyakoriak a jazz világában a bőgős vagy basszusgitáros szólólemezek. Ezer oka van ennek, de legfőképpen az, hogy a bőgőnek és a basszusgitárnak társas közegre, partnerekre van szüksége, ez mindkét hangszer jellegéből és alapvető funkciójából is következik. Annál nagyobb érdeklődést kelt tehát egy basszusos szólólemez, mert a hallgató fokozottan kíváncsi arra, mit tud kihozni hangszeréből a magányosan szólózó muzsikus.

1. oldal / 3