GONDA JÁNOSRA emlékezünk – Berkes Balázs / Balázs Elemér / Bágyi Balázs / Deseő Csaba / Kőszegi Imre / László Attila / Márkus Tibor / Márton Attila

2021. március 17.

Frissítve a megemlékezés, Berkes Balázs nekrológjával kibővítve olvasható a visszaemlékezés.  Gonda János a magyar jazzoktatás megteremtője március 10-én hunyt el hosszan tartó betegség után. A MagyarJazz felkért nyolc, a Gonda tanár úrhoz legközelebb álló muzsikust, akikkel a haláláig szoros kapcsolata volt, hogy meséljenek róla. Balázs Elemér, Bágyi Balázs, Deseő Csaba, Kőszegi Imre, László Attila és Márkus Tibor eleveníti fel emlékeit. Még két jazz-zenész nekrológját várjuk, közöljük, ahogy megérkeznek. Van egy kakukktojás is, lapunk főmunkatársa, szerzője, Márton Attila méltatása.

Gonda Jánosról…

Március 9-én este késő lett arra, hogy felhívjam Jancsit, bár egész nap akartam. Nem baj, majd holnap reggel, nyugtattam magamat, a halogatóst. De másnap már nem lehetett! Sőt, TÖBBÉ MÁR NEM LEHET!...

Berki Tomi hívott elsőnek. Tőle hallottam a hírt: Jancsi örökre elaludt….Ilyenkor hasít a hiányérzet az emberbe….Már előző nap sem lehetett telefonos kapcsolatot találni Jancsival,  Tomi is csak korábban tudott egy rövidet… 

Jancsival évek óta kialakult egy tíz nap - kétheti telefonon való érdeklődés részemről. A személyes látogatást kihagytam az utóbbi időben, nemcsak a vírus helyzet miatt, hanem veszélyes lett az ajtónyitás szédülés miatt, maga a felkelés is. Mindig én jelentkeztem, de most legutóbb, vagy kéthete Jancsi hívott fel meglepetésemre. Mindig te hívsz, most én, mondta. Mintha búcsúzni akart volna?....Jó volt ez a telefonos kapcsolattartás, mert ha befejeztük az egészségi beszámolót, - mivel az orvosok sem tudtak segíteni, én még kevésbé – legalább eltereltem figyelmét egész más témákra. Szívesen beszélt bármiről, persze legtöbbször a zenéről és környékéről. De Jancsi nem panaszkodott! Én pedig tudtam, végig követtem egyre súlyosbodó állapotát. Örültem, hogy szenvedése véget ért! 

Én meg saját gyászomba burkolódzva nem tudtam, nem akartam kifelé nyilatkozni. Inkább meghallgattam, megnéztem egyik-másik duettünket, pl. a 2009-es MÜPA koncert DVD felvételünket. Így emlékeztem….

Szerettünk egymással játszani, muzsikálni, egymást kiegészíteni. A Qualiton-időktől  akár 2010-ig sokat és sokféle zenét játszhattam Jancsival, nem csak jazzt. Pl. a Pécsi balettel improzatív közösködéssel, vagy pl. filmzenét .

Jancsival növendékként a Zeneakadémián barátkoztunk össze igazán 1958-ban. Ő végzős volt, én elsőéves. Az egyértelmű „jazzbarátság” kapcsolt össze minket. A főiskolás menzáról mindig együtt mentünk haza villamoson és még a kapualjban is hosszan beszélgettünk. A hazai jazzoktatásról, tanításról velem osztotta meg elsőként elképzeléseit, terveit. Majd kitartó munkájának, elkötelezettségének eredményeképp megszületett 1965-ben, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola berkein belül működhető „Jazztanszak”! Megtisztelő volt, hogy alapító tag lehettem a felkérés alapján. Eleinte a rádiós főállásom mellett félállásban, majd amikor saját döntésem alapján 78-ban otthagytam a Rádiót, teljes státuszban taníthattam. Persze Jancsi hívása alapján! Így lehettem nyugdíjazásomkor, 41 év tanítás után az utolsó leköszönő alapító tag. A további tanár már mind a növendékekből lettek. Időközben a tanszak is tanszékké növekedett, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem néven. Ez hosszú, nehéz út volt és nem csak ezt köszönhetjük Jancsinak. A nemzetközi kapcsolatok ápolása, az egész zenésztársadalom respektjének kivívása, a Magyar Jazz Szövetség létrehozása, mind-mind az Ő munkájának eredménye! Ezeket mások már talán jobban, részletesebben leírták, leírják.

Meglepő volt a szeretetet és HÁLÁT megtapasztalni ilyen módon és minőségben, ahogy az interneten, vagy egyéb helyen, a volt növendékek, később zenésztársak, tanártársak nyilatkoztak! Én is megpróbálom.

Jancsi! Köszönöm hálásan a Veled - való együttműködést zenében, emberségben, barátságban!!!

Berkes Balázs

 


Gonda Jánosra emlékezem…
Nagyon tiszteltem őt! Zenetudós, fantasztikus zenész, jó tanár volt! Egy igazi agilis, karakán ember, aki rengeteget tett a magyar jazzért és a jazz oktatásáért! Neki köszönhetjük, hogy egyetemi szinten folyik a jazz oktatása! Jó kapcsolatot ápoltam vele. A felvételin azt mondta, hogy én még nagyon sokra fogom vinni, a muzikalitás, ami bennem van, az egyedülálló! Kivételes tehetségként vett fel az akkori Bartók Konziba, mivel csak érettségi után lehetett menni, közben esti gimnáziumba jártam! A Kálcsival (Oláh Kálmán – a szerk.) való összeállításainkat nagyon preferálta és elküldött minket az iskola által egy nemzetközi versenyre, Tallinba, amit meg is nyertünk. Ezt sokáig büszkén méltatta és több fórumon el is mondta! Nagy veszteség a magyar jazznek!
Isten nyugtassa őt!!!!

Balázs Elemér

 


 

Az utóbbi egy-két évben már nem nagyon fogadott vendégeket személyesen, inkább csak telefonon tartotta a kapcsolatot a barátokkal, a szakmával.
Én kivételes helyzetben voltam, az utolsó időkig látogattam, sőt hívott is mindig, előttem nem szégyellve leromlott állapotát. Azt mondta ilyenkor legalább kikapcsol, elfeledi a testi fájdalmakat. Órákat beszélgettünk a szövetségről természetesen, a szakmáról, zenéről, magánéletről, Amerikáról, Kínáról, politikáról, Istenről, mindenről. Szellemileg még ekkor is friss volt, igyekezett lépést tartani az eseményekkel. Aki nem ismerte közelebbről, tehát tágabb körben a szakma, a nyilvánosság, annak vagy a szigorú tanár úr, a méltóságteljes professzor, vagy az akkurátus zenetudós kép maradt meg róla. Pedig nagyon közvetlen, kedves is volt, sőt remek, sajátosan Gonda humorát néha megcsillogtatta. Utoljára Karácsony előtt jártam nála, már ismét eldurvult a járványhelyzet, előtte felhívtam szabadkozva, hogy talán nem jönnék, nehogy behozzam a vírust a lakásba. Kérdeztem, hogy:  "János, jöjjek? Nem félsz?". "Nem, dehogy, gyere csak! Tudod Balázskám én már évek óta karanténban élek, nekem egy kis vírus már megváltás lenne...." - mondta nevetve a telefonba...
Sokat köszönhetünk neki, igazi, elhivatott szellemi vezető volt, örökségét visszük tovább.

Bágyi Balázs

 


 

Szomorú lettem a hír hallatán, elment a magyar jazz egyik legnagyobb művésze, tanára, tudósa. Gonda Jánost a 60-as években, a hőskorban ismertem meg, a Dália klub idején. Mély elkötelezettséggel, megszállottan vett részt a kialakuló hazai jazz életben, koncerteken, rádióban, televízióban. A Hanglemezgyár zenei rendezőjeként neki volt köszönhető, hogy megjelent a Jazz Antológia c. lemezsorozat. A jazzoktatással kapcsolatos érdemei elévülhetetlenek, nemzetközi szinten is jól ismertek. Felejthetetlen emlék számomra, amikor 1966-ban meghívott, lépjek fel Vele és együttesével a jugoszláviai Bledben rendezett nemzetközi jazzfesztiválon. Jazzmuzsikusként ez volt életem első külföldi fellépése. Hosszan sorolhatnám még emlékeimet Róla, de most nehezen találok szavakat. Nyugodj békében, kedves János!

Deseő Csaba

 


 

Gonda János egyenlő a jazzoktatással, magával a jazz tanszakkal. 60-as évek elején találkoztunk először, amikor Gonda János már régóta jazzel is foglalkozott. A Rottenbiller utcai hanglemezstúdióban egy lemezfelvételen ismertük meg egymást, ahol ő volt a felvételvezető. Beszélgettünk Willis Conoverről, akin mindketten felnőttünk. A tatabányai edzőtáborban tanítottunk együtt sok évig, és játszottunk is számtalanszor együtt, mint például a Jazz Antológia című lemezen, ami a 60-as évek elején jelent meg. Az utolsó koncertünk a Müpában zajlott az ő születésnapján Berkes Balázzsal trióban, ami után még sokszor beszélgettünk telefonon.
Néhány rövid történet:

   •  Bejártam a Jazz tanszakra, mikor még nem tanítottam ott, ’elcuffolni’ a fiatal tehetségeket, hogy a zenekaromba a legjobbakat kihozzam, mint pl. Gárdonyit.
   •  A nagy változás, akkor történt, mikor szegény Kovács Gyula meghalt. Kovács Gyula egy óriási egyéniség és dobos volt, addig szólt a szerződése, amíg élt. A halála után hívott, és már márciusban tanítottam Gyula státuszában.
   •  Gondának nagyon rosszul esett, mikor felállították 65 évesen a tanszak éléről. Hiszen ő hozta létre a jazz tanszakot. Még tanárként sem akart maradni. Sőt ettől kezdve szinte visszavonult a koncertezéstől is.
   •  Gonda Jánost megnevettetni lehetetlennek tűnt, mindig komoly volt. Nekem sikerült, megsirattatni - annyira nevetett, hogy folyt a könnye. A tatabányai jazztáborban történt: A záró koncert mindig mulatsággal járt együtt, a koncert után ott maradtunk tanárok. Többek között egy fejthetetlen esemény történt, az ismert Hattyúk tava balett darabot adtuk elő szokásunkhoz híven improvizatíven, a címet is megváltoztatva: A hattyú halálára, amiben a Szakcsi rükvercben balettozott, én pedig kivételesen zongorán kísértem. Spiccelés helyett a sarkán egyensúlyozva egész meglepő módon balettozva rükvercben hátrált, amíg összeesett.


Összefoglalva: nagyon egyenes, szerethető úriember volt. Tegnap meghallgattam újra, vele voltam. Kiváló vezető volt, és a legnagyobb érdeme, hogy kitalpalta a jazz oktatását – abban az időben.  
Nyugodjon békében!

Kőszegi Imre


 

Gonda János igazi nagyformátumú zenepedagógus, muzsikus, zenetudós volt. Ezt tudták róla és érezték kollégái, növendékei is. Komoly tisztelet övezte pályafutása során, mert komoly eredményeket hozott létre a munkájával. Persze az a figyelem és empátia, amivel ő a műfajt és képviselőit kísérte, nagyon sok igazi emberközeli helyzetet teremtett, ezekre ma is jó visszaemlékezni. Így van ezzel rengeteg volt növendéke is, akik e szomorú alkalom kapcsán most gondolnak rá.

Hadd emlékezzek most én is 4 ilyen alkalomra Gonda Jánossal kapcsolatban, amikből az első kettő tulajdonképpen meghatározóvá vált az életemben.

Az első ’77-ben volt, a Jazztanszak felvételijén. Abban az évben diplomáztam a BME Építészmérnöki Karán, de addigra már úgy „be voltam oltva” jazzel, hogy mindenképpen a zenész pályán szerettem volna folytatni. Akartam adni 3 évet a tanulásnak, aztán majd meglátjuk. Igen, de ’76-ban még nem volt jazzgitár szak, ezért villámgyorsan elkezdtem bőgőzni tanulni és jó másfél év után elmentem felvételizni, lesz, ami lesz…

A felvételinél a teremben ott ült Gonda János, Vukán György, Berkes Balázs. Képzelhetitek… Szerencsére megtaláltam a furcsa akkordokhoz is a basszusokat, amik akár jók is lehettek :)     A kísérésnél is valahogy kijött a lépés. Szóval felvettek bőgő szakra és elkezdődött jazzista barátaim társaságában az élet ebben az iskolában, melynek Gonda János meghatározó szellemi mecénása, útmutatója volt. Jó volt oda járni…

A második alkalom 10 évvel később volt. 1987-ben, a Magyar Rádióban eltöltött sok éves stúdiózenész munka után a kezem hosszan tartó fájdalmas állapota miatt a gitározást egy időre ki kellett hagynom. Nem volt könnyű, fel kellett adni a rádiós állásomat, azt sem tudtam, mihez kezdjek. De akkor jött egy igazi jó timing… Gonda János meghívott, hogy vezessem az iskolai big bandet, mert Deák Tamás éppen nyugdíjba ment. Örömmel vállaltam, úgy éreztem, ez most pont nekem van kitalálva. Akkor az első évben olyan növendékek jártak hozzám, mint Oláh Kálmán, Fekete-Kovács Kornél, Schreck Ferenc, akik azóta komoly mesterekké váltak.

Az első félév végén a big band bemutató koncert után Kovács Gyula odament Jánoshoz és jó hangosan azt mondta neki: „ezzel a zsokéval jól fut a ló!” Nagy biztatás volt ez a számomra és az utána következő években Gonda Jánossal kollégák lettünk hosszú időn át. 34 éve kezdődött, és azt mondhatom, ebben az iskolában azóta is jó a hangulat.  Hálás köszönet Jánosnak, aki a kereteket megteremtette hozzá!

A harmadik alkalom az volt, mikor ’99-től a Gonda János által alapított Magyar Jazz Szövetség elnöke lettem és 6 éven át együtt dolgoztunk úgy, hogy ő a Vezetőségben segítette a munkánkat. Jó visszagondolni erre az időre, a hozzáállására, javaslataira és arra a racionalitásra, amivel ő a műfajt körülvevő dolgokat is figyelte.

A negyedik alkalom pedig akkor volt 2015-ben, amikorra Jazz Szövetség Közgyűlésén a Gonda János Zenepedagógiai díjra történő jelölésnél János feltette a kezét és engem javasolt díjazottnak. Azt az érzést nem fogom elfelejteni...

László Attila


 


 

Vannak meghatározó egyéniségek. Nem gondolkozunk azon, kinek a nevét társítsuk a C-vitamin, a gőzmozdony vagy éppen a relativitáselmélet fogalmához. Ha pedig a magyar jazzoktatás megteremtéséről, meghatározó jelentőségű jazzelméleti és - pedagógiai kiadványokról, vagy éppen a jazzművészet hazai és nemzetközi elismertetését célzó szervezetek megalapításáról beszélünk, nem kétséges, hogy mindenki Gonda János nevét említi legelőször. Nem akarom ismételgetni a sokszor elhangzott és leírt méltatásokat, inkább néhány, vele kapcsolatos személyes élményemet írom le.
    10 éves lehettem, amikor apám este 10 körül felrázott álmomból és azt mondta: - Gyere gyorsan! Megmutatom az ország legjobb jazz zongoristáját!- A TV elé vezetett, éppen Gonda János zongorázott. Ez volt az első találkozásom vele. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a jazz, meg hogy ki ez az ember. Mindenesetre a nevét megjegyeztem.
    Aztán később egyre többet hallottam róla, vásároltam a könyveit – amikor elkezdtem ismerkedni a jazzel, „Jazz” című könyve volt a bibliám - és vettem fel a rádióban elhangzott előadásait és a TV-s „Dzsesszencia” sorozatát. Csak sok-sok évvel azután találkoztam vele személyesen, amikor a Jazztanszak felvételijére merészkedtem. Az írásbeli után egy héttel olyan helyiségbe kellett mennem, amiben csupa híres ember volt, akiket azelőtt csak a TV-ben láttam vagy a rádióban hallottam. Nagyon izgultam. Miután a Tanár Úr megkérdezte a nevemet, előkereste a velem kapcsolatos dokumentumokat. Kisvártatva megszólalt: - De hiszen maga hibátlan írásbelit írt! - Ettől annyira feldobódtam, hogy azt hiszem, sikerült nagyon jól zongoráznom. Utána megkérdezte, hogy ha esetleg bekerülnék a Tanszakra, hogy oldanám meg a Budapesten lakást (Szombathelyről jöttem). – Feleségem itt keresett tanári állást, most végzett a főiskolán. – És talált? – kérdezte. Na, ebben éreztem némi biztatást.
    Az első évfolyam elvégzése után jelentkeztem tatabányai nemzetközi jazztáborába. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha olyan világhírű muzsikusokkal találkozom, mint például Ed Thigpen - (Oscar Peterson gyakori dobos partnere), aki a zenekari gyakorlatunkat vezette, és azzal tisztelt meg, hogy megkért, kottázzam le számára a zenekari gyakorlatra vitt új kompozíciómat – vagy Jasper van’t Hof, a világhírű holland zongorista. Jasper zongoraórái egyidőben voltak Gonda János óráival. Az első alkalommal Gonda órájára mentem be. Tanár Úr azonnal kihívott a folyosóra és azt mondta:” - Tibor, Ne az én óráimra járj, hanem Jasper óráira! Tőlem bármikor vehetsz órát, de vele lehet, hogy csak most találkozol!”. Na, ezt nevezem intelligenciának.
    Azt követően állandóan a nyakára jártam. Tanácsokat, véleményeket kértem tőle éppen zajló munkáimmal, terveimmel kapcsolatban. Mindig készségesen segített.
    Azt hiszem, elismerte pedagógiai rátermettségemet. Nyugdíjba vonulásakor a Jazztanszakon nekem adta át a jazzpedagógiai tárgyak oktatását, ami nem kis megtiszteltetés volt. Igyekeztem felnőni a feladathoz, kidolgoztam a jazz oktatás módszertanát.
    Amikor a fejembe vettem, hogy megírom „A jazz elmélete” című könyvemet, természetes volt számomra, hogy Őt kérem fel az első kötet lektorálására.  Könyvemhez megtisztelő ajánlást írt, amiből egy rövid részletet idézek: „A tanár számára mi is lehet nagyobb öröm, mintha egykori növendéke kitartó és eredményes munkával folytatja az általa megkezdett utat? Márkus Tibor, aki valamikor jazzelméleti és jazzpedagógiai órákon volt a növendékem, éppen ilyenfajta „örömszerző” muzsikus lett, mint kiváló zongorista, komponista, zenekarvezető, tanár és művészeti szervező. Az élet, vagy talán a sors úgy hozta, hogy bizonyos területeken pontosan azt folytatja, annak spektrumát tágítja, amivel annak idején magam is foglalkoztam. Márkus Tibor körültekintően kidolgozott, alapos munkája a professzionális jazz-pályára készülő zenészeknek nyújt jelentős segítséget.”
      Az idők folyamán egyre szorosabbra vált munkakapcsolatunk, „Jazzvilág” című könyvének méltatására, ismertetésére engem kértek fel.  Az általa alapított Magyar Jazz Szövetség tisztújításakor 2005-ben javasolta, hogy én vegyem át az elnöki stafétát, s ezen a poszton is utóda lettem 8 évig. Rendkívül nagy élmény volt számomra az is, amikor együtt koncertezhettem vele.
    Sokszor használjuk a sportból kölcsönzött kifejezést: „átadta a stafétabotot”. Az atléták úgy adják át a stafétát, hogy megvárják, amíg versenytársuk felveszi a tempót, eléri a megfelelő sebességet. Gonda János mindenkinek, minden szinten így adta át a stafétabotot. Nemcsak egyszerűen „lelépett”, hanem a stafétabot átvevőjével maradt mindaddig, amíg az bele nem tanult új tisztségébe. Segítette tapasztalataival, tanácsaival, csak így tudta nyugodt szívvel továbbadni tisztségeit.
    Nyugdíjba vonulása után sem szakadt meg kapcsolatunk. Gyakran felhívtam, többször meglátogattam. Minden találkozásunkkor volt mit tanulnom a Mestertől, még az utóbbi időben is, amikor már nagyon rossz állapotban volt. Nagyon nagy megtiszteltetés volt, amikor megkaptam a Magyar Jazz Szövetség által alapított Gonda János-díjat. Elvittem hozzá, kértem, hogy dedikálja nekem. „Tibor, örülök az elismerésednek, ha valaki, Te igazán megérdemelted!” Ezt írta rá.

Gonda Tanár Úr a mesterem volt. Sőt az is maradt, hiszen ez nem attól függ, hogy az iskolapadban mennyi órát hallgattunk tőle. Nap, mint nap nagyon sok gondolata visszaköszön, amint éppen tanítok, előadást tartok, zenét szerzek, elméleti munkán dolgozom, vagy éppen muzsikálok – ilyenkor gyakran gondolok arra: ezt Gonda Tanár Úrtól tanultam. És itt nemcsak az elméleti tudás átadásáról van szó. Az igazi Mester megmutatja az utat, ebben áll tanításának lényege. Én például megtanultam, hogy mindent globálisan kell szemlélni, nem veszhetünk el a részletekben, hiszen a dolgok összefüggésben állnak egymással. Vagy azt, hogyan kell bánni az idővel egy előadás megtartásakor, vagy éppen egy improvizáció felépítésekor. Sokszor fülemben cseng egy-egy mondata: „Ha Önök kreativitást akarnak tanítani, Önöknek is kreatívoknak kell lenni”. Tanításaival és munkáival generációknak adott és ad útmutatást. Nem kis felelősségünk ezeket megtartani és továbbvinni.
    Az egyik tévériportban Gonda Tanár Úr megjegyezte, hogy én tulajdonképpen a „jazzunokája” vagyok, hiszen ő Binder Károly főtárgy tanára volt a jazztanszakon, nekem pedig Binder volt a jazz-zongora főtárgy mesterem. Nagyon megtisztelőnek éreztem, hogy jazzunokájává fogadott, hiszen így rendkívül büszkén tekinthetek fel jazz-családfámra. Azt hiszem, nekünk és a következő generációknak az a fő feladatunk, hogy gyarapítsuk e nemes családot, és minél több tehetséges jazzgyereket és - unokát neveljünk fel.
    Sokan vagyunk, akik a jazzművészetben találták meg életcéljukat, önmegvalósításuk legalkalmasabb eszközét. Gonda Tanár Úr olyan nyelvre tanított meg minket, amellyel mindent el lehet mondani. 
    Örök hála és köszönet Neked, Mester!

Márkus Tibor

 


 

Gonda János nemcsak a mesterem, mentorom volt a Jazztanszakon, hanem szoros barátságba is kerültünk egymással. Úgy érzem nagyon szeretett engem, én is Őt. Nagyon jóindulatú, kedves ember volt mindenkivel. Mindig nagy szeretettel beszélt velem és másoknak is rólam. Soha nem felejtem el, amikor először találkoztunk a Fészek klubban. 17 éves voltam, az akkori Postás zeneiskola növendékeként léptem fel. Koncert után János odajött hozzám, átölelt, és nagyon őszintén megdicsért. Akkor rögtön felajánlotta nekem, hogy korkedvezménnyel felvesz az akkor még Bartók Konzervatóriumként működő Jazztanszakra (a mai LFZE Jazztanszékre) amennyiben párhuzamosan befejezem a gimnáziumot esti tagozaton és leérettségizek. Már az iskolai évek alatt nagyon jó barátságba kerültünk egymással és János soha nem éreztette a korkülönbséget. Nagyon sokat tanultam tőle zeneileg és emberileg is. Sok hasznos tanácsot kaptam tőle és rengeteget segített nekem azzal, hogy olyan versenyekre, fesztiválokra küldött el, ahová akkoriban nem volt könnyű eljutni vagy egyáltalán információt szerezni róluk. Amikor a Jazztanszak – János kitartó küzdelmének köszönhetően – főiskolává, majd egyetemmé vált, János már nyugdíjba vonulása előtt 1 évvel jelezte, hogy azt szeretné, ha én venném át a helyét a zongora / zeneszerzés főtárgy oktatásban. Mondanom se kell, hogy mekkora megtiszteltetés volt ez nekem, pláne 30 évesen! Nyugdíjba vonulását kővetően is rendszeresen beszélgettünk, jó kapcsolatban maradtunk.

Nagyon hiányozni fognak a kellemes baráti beszélgetések, azok is, amik az utóbbi időben betegsége miatt már csak telefonon történtek.

Gonda Jánosnak köszönhetem a mai egyetemi tanári állásomat és emellett nagyon sok fiatalkori sikeremet is. Örökre hálás leszek neki! 

Oláh Kálmán

 


 

Hogy pontosan mikor ismertem meg személyesen a halk szavú, megfontolt, akkurátus, végtelenül szimpatikus Jánost, arra nem emlékszem. 1964-től élek a fővárosban, de a jazz megismertetése érdekében kifejtett munkásságát a sajtóból és a rádióból már miskolci egyetemista koromban is ismertem. Az első hazai jazz LP-t is sürgősen beszereztem, amin az általa vezetett Qualiton együttes Szirmay Márta közreműködésével amerikai sztenderdeket adott elő. Egy biztos: 1965 őszén már együtt nyüzsögtünk Willis Conover körül, aki akkor látogatott el hozzánk első ízben és persze a lemezzel is megajándékoztuk. Természetesen sokszor találkoztunk ezt követően, hiszen ekkor indult meg a modern jazz hazai kibontakozása. Közös barátaink is voltak: Gyémánt László festőművész, Fejes László, a jazzfotó első számú mestere, Pernye András, János mellett a korai idők másik nagy jazz szakembere, Deseő Csaba, vagy a bőgős Vajda Sándor és bátyja, Vajda Béla filmrendező. 1972-ben azután a Magyar Zeneművészek Szövetségének székházában a jazz-szakosztály alakuló ülésén a sajtóval való kapcsolatot felvállaló munkacsoport tagja lehettem olyan ismert személyiségek társaságában, mint Kertész Kornél, Juhász Előd, Deseő Csaba, Schwanner Endre, Fejes László és Simon Géza Gábor. Természetesen János volt ennek a sziszifuszi munkának felbecsülhetetlen érdemeket szerzett vezetője.

De ez csak egy volt sokirányú tevékenységei között, hiszen ő vitathatatlanul a modern magyar jazzélet egyik legfontosabb alakja, aki tanárként, muzsikusként, szervezőként, elméleti szakemberként is eredményesen dolgozott itthon és éveken át a Nemzetközi Jazz Föderációban is. Erről jut eszembe, hogy az elsők között gratulált nekem, amikor az amerikai bicentennárium alkalmából a Jazz Forum c. lapban meghirdetett nemzetközi pályázatot megnyertem a 70-es évek végén. Többször felkerestem lakásán is, és a vele folytatott eszmecserék, olykor viták nemcsak felejthetetlen emlékek, de nagyon tanulságos vélemény formálók is voltak.

János mindig bátorította sajtó-tevékenységemet. Jól tudta, hogy jazz-archívumomban sok olyan dokumentum van, amely talán hazai viszonylatban csak nálam található meg. Így felkért arra, hogy segítsem a harmadik, legfontosabb jazz szakkönyvének összeállításában, ami 2004-ben jelent meg Jazzvilág címmel. Büszkeséggel tölt el, hogy a kötet előszavában egyike vagyok azon hat személynek, akiknek megköszöni a segítséget, és a könyvben a legfontosabb hazai jazzkritikusok felsorolásában is szerepelteti nevemet. Nagy öröm volt az is, hogy a Gramofon c. folyóirat engem kért fel arra, hogy 2004 nyári számában megírjam a János által is igen szakszerűnek ítélt ismertetőt, kritikát.

Gonda János jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a Magyar Jazz Szövetség róla nevezte el a 2013-ban alapított, a jazzoktatás érdekében végzett kiemelkedő tevékenység elismeréséért – évente egy személy részére adományozható díjat. S ha már a díjakról esik szó, nem kell bizonygatnom, hogy mekkora öröm számomra az is, hogy a 2009 óta Pernye András életmű-díjjal kitüntetett tizenkét személy sorában a Tanár úr mellett magam is szerepelhetek.  (Természetesen számos egyéb kitüntetése mellett János, mint aktív muzsikus, komponista és zenetudós az MJSz Szabó Gáborról elnevezett díját is elsőként kapta meg /Kovács Gyula posztumusz kitüntetése után/.)

Most búcsúzunk Tőle, emlékét örökre megőrizzük!

Márton Attila

 

 

 Kapcsolódó cikk: Elhunyt Gonda János