JAZZ ADVENT // Echoes of Swing – Winter Days at Schloss Elmau with Rebecca Kilgore

2020. december 22.

Az Echoes of Swing nem a lemez fantáziacíme, hanem egy német zenekar megnevezése, akik mindenki által befogadható zenét játszanak ezúttal a kies Elmau kastélyában, mégpedig 2018-ban, a karácsony előtti napokban. Mi több, egy kitűnő, bár kevésbé ismert amerikai énekesnő szerepel minden dalban, ami csak emeli az ünnepi hangulatot. Előrebocsáthatjuk, hogy a sok „önmegvalósító” produkció között azért jól esik egy ilyet is felfedezni, és kellemes ráhangolódást jelent a karácsonyi ünnepkörre.

A varázslatos helyszínről csak annyit, hogy Elmau pár kilométerre a német-osztrák határtól északra, a német oldalon van. A nem földrajz szakértők számára mondanám el, hogy Garmisch-Partenkirchen városa a téli olimpia színhelyének közelében található.

Az a kitétel, hogy német zenekarról beszélünk, manapság már valami olyasmi, mint a különféle nemzeti futball-válogatottak, amelyekben olykor már éppen a nevezett ország állampolgárai vannak kisebbségben. Nos, ebben a német zenekarban már a nevek is önmagukért beszélnek: a trombitás angol, az énekesnő és a szaxofonos amerikai, de a többiek valóban németek.

A repertoár megválasztása úgymond szezonális, hiszen karácsonyi albumról van szó, de – szerencsére nem a Jingle Bells és a Santa Claus giccses dallamainak jegyében. A szerzők nevét böngészve nemcsak Irving Berlin, Hoagy Carmichael, Burt Bacharach és Antonio Carlos Jobim neve ötlik a szemünkbe, hanem a szövegírók között bizonyos William Shakespeare, Emily Brontë, sőt a nagy amerikai költő Robert Frost is feltűnik. A tél örömeit taglaló verseket ugyanis az együttes zongoristája és zenei igazgatója Bernd Lhotzky zenésítette meg. Az egész produkció, mind a tizenhárom szám egyébként valóban a télről, többnyire a karácsonyról szól, vagy direkt módon vagy utalással. (Utóbbira jó példa a „Napkeleti bölcsek” vagy Shakespeare 97-ik szonettje.)

"De komor tél volt tőled távol élnem, ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben, a vén December tar ege alatt!"   stb.
(Szabó Lőrinc fordítása)

Rebecca Kilgore énekesnő kellemes hangú rutinos előadóművész, aki – a jazzirodalom meghatározása szerint – „egyike a Nagy Amerikai Daloskönyv legjobb előadóinak”. A felvétel időpontjában csaknem 70 éves Oregonból származó hölgy gyönyörűen énekel, sokkal fiatalosabb a hangja, valahol félúton Doris Day és Rosemary Clooney között. A Rolf Marx (egy szál) gitárkíséretével előadott Shakespeare szonett valóságos gyöngyszem, ami lenyűgöző hatású, akkor is, ha ez kakukktojásnak is bizonyul egy jazzlemezen.  Az egész albumra vonatkozóan nagyon szerencsés körülmény viszont az, hogy kitűnő hangszerelések és nem egy puszta zongoratrió áll mögötte, hanem az Echoes of Swing ezúttal szextetté bővült teamje! (A hangszerelések két zenekari tagnak: a zongorista Bernd Lhotzkynak és az altszaxofonosnak, Chris Hopkinsnak köszönhetők.) Ami pedig a hangszereseket illeti, nem először írok arról, hogy mennyire feldobja egy énekes lemezét egy-egy jól elhelyezetett trombita és/vagy szaxofon szóló.  Itt mindkettő megvan Colin T. Dawson (trombita és szárnykürt), ill. Chris Hopkins (altszaxofon) jóvoltából. (Nem mintha nem lennének kitűnő német jazz-fúvósok, de Dawson angol, Hopkins pedig amerikai.)

Ahogyan ezt számos alkalommal elmondtam (e cikk bevezetőjében is), ezek a mai hangvételben meghangszerelt és lejátszott jazz-produkciók több hívet szerezhetnének a műfaj számára, mint a tengersok experimentális, igazán csak „vájtfülűek” számára készült zenei matériák. Így van ez a művészetek világában az ún. „komolyzenétől” a festészetig. De a problémát e sorok írója abban látja, hogy a mai lehengerlő információ áradatban az emberek többsége elveszti a talajt a lába alól, ezért van az, hogy semminek nincs elsöprő sikere, de csúfos bukása sem. El kell olvasni a zenetörténet érdekes fejezeteit, amikor még kifogták a lovakat a primadonna hintójából, de a záptojás is célba ért, ha nem nyerte el a publikum tetszését az előadás.

Ez a lemez tipikus kis remekmű a maga nemében, amely sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, ha ismert előadók tolmácsolásában készült volna. Jómagam kifejezetten örülök, hogy ráakadtam. A jazz fénykorát idézi, amikor még mindenkihez szólt, a melodikus jazzvokál és a mainstream modern hangszeres kíséret volt az általános. Véleményem szerint a mai kortárs jazz a nagyközönség jórészét inkább elriasztja a műfajtól, annál is inkább, mert a jazz megismerését (és megértését) nem lehet Ken van der Marktnál kezdeni. Így aztán ne csodálkozzunk, ha egyre inkább valóban „rétegműfaj” lesz.

 

ACT, 2020

  1. Winter Moon (Hoagy Carmichael/Harold Adamson)
  2. Stopping by Woods on a Snowy Evening (Bernd Lhotzky/ Robert Frost)
  3. I’ve Got my Love to Kepp me Warm (irving Berlin)
  4. The Bell that Couldn’t Jingle (Burt Bacharach & Larry Kusik)
  5. Snowbound (David Frischberg)
  6. Winter Wonderland (Felix Bernard/Richard B. Smith)
  7. Snow (Irving Berlin)
  8. Looks Like December (Antonio Carlos Jobim/Francisco Buarque De Hollanda)
  9. It’s Getting to Be that Time of Year (Rebecca Kilgore)
  10. Sonnet 97 (Bernd Lhotzky/ Gareth Owen)
  11. The Night is Darkening Round Me (Bernd Lhotzky/Emily Bronte)
  12. The Three Wise Man (Chris Hopkins/Rebecca Kilgore)

 

Echoes of Swing:

Bernd Lhotzky  zongora & zenei igazgató
Colin T. Dawson  trombita & szárnykürt
Chris Hopkins  altszaxofon
Oliver Mewes  dobok

vendégművészek:
Rebecca Kilgore  ének
Henning Gailing  bőgő
Rolf Marx  gitár (4,8,9 & 10)