A férfivokalisták erősítenek… // Curtis Stigers: Gentleman

2020. december 04.

Többször értekeztem már arról, hogy a gyengébb nem uralkodik a jazzvokálban. Ezt a véleményemet változatlanul fenntartva, érdekes, hogy az utóbbi hónapokban több férfiénekes lemezről volt/van szerencsém írni. Nos, vagy az a helyzet, hogy több ilyen lemez jelent meg mostanában, vagy pedig én választok ilyeneket, amikor lehetőségem van rá.

Kétségtelen, hogy egy-egy  férfi énekes már csak azért is üdítő élmény, mert sok évtizednyi jazzrajongó mivoltom során jóval több énekesnővel találkoztam akár „élőben”, akár lemezeken, mint férfiakkal. Megpróbálva egy kis listát összehozni: már a legkorábbi időkben is Rita Reys, Ottilie Patterson, Jewel Brown, Ella Fizgerald fordultak elő személyesen is mifelénk, ha pedig az utóbbi éveket veszem górcső alá, akkor hirtelen is fényes névsor: Madeleine Peyroux, Diana Krall, Dee Dee Bridgewater, Patricia Barber, Cécile McLorin Salvant, Melody Gardot és Jane Monheit jutnak eszembe. Viszont honlapunkon azért két énekes lemezéről írtam kritikát féléven belül: James Taylor (American Standard) és Gregory Porter (All Rise). És most legnagyobb örömünkre itt van Curtis Stigers új lemeze is!  

A címlapon (elől-hátul, de még belül is) egy jólöltözött úriember, egy igazi gentleman látható, így aztán nem csoda, hogy az album címe is ez a mindenhol pozitív kicsengésű szó. A lemezen hallható tizenegy fülbemászó melódiából négynek a sokoldalú Stigers a társszerzője. A sokoldalú jelzőt már csak azért is kiérdemli, mert nem elég, hogy kiváló énekes, dalszerző, de még tenor szaxofonon is remekül játszik, igaz hogy ezúttal mindössze egy rövid szólója van az egyik számban, és egy másikban pedig a fúvós háttérben szólal meg. A többiek nem számítanak ismerteknek a „könnyűzenei fronton”, kivéve a zeneszerzőként is aktív zongorista/orgonista, Larry Goldings-et, akinek neve igazán jól cseng, mivel a könnyebb hangvételű amerikai jazzben mindenfelé találkozhatunk vele. Mindig is vonzódott az énekesekkel történő kollaboráció irányába, pályája elején az akkor már koros, de még nagyon aktív Jon Hendricks-szel dolgozott, majd az olyan nevek jöttek, mint Madeleine Peyroux, Melody Gardot, Norah Jones és James Taylor. Orgonajátékát Larry Youngéhoz és Jimmy Smithéhez hasonlították. Ha lehet azt mondani, az amerikai „könnyűzene” olyan „mindenese”, mint valaha Quincy Jones volt. (Orgonajátéka ezen a lemezen szinte csak jelképes – három szám kíséretében.) Az ismeretlen trombitás, bizonyos John „Scrapper” Sneider öt számban szólózik, mégpedig kitűnően, egy darabban pedig a tenorral együtt a „fúvóskórust” erősíti. Azért itt el kell mondani, hogy a nyúlfarknyi (3-4 perces) számokban különösebb hangszerszólókra lehetőség sincs. Mindezek miatt talán leginkább egy jazzorientációjú veretes pop lemeznek aposztrofálnám az albumot, mint az említett James Taylor American Standards-ét, bár ez lényegesen eredetibb, már csak a repertoár frissessége okán is. Ami a „dalkészletet” illeti, mindössze egy – mindenki által ismert – standard hangzik el: az „After You’ve Gone”, amit mindenki repertoárjára vett keletkezése, 1918 óta. (A Wikipédia szerint a 2020-as Stigers-féle feldolgozással együtt 70 felvételt tartanak nyilván Louis Armstrongtól Benny Goodmanig.)

De néhány fontos információt a főhősről is mondjunk el. Az igazi vidéki – a középnyugati Idaho államból jött – muzsikus még New Yorkba is azzal a szándékkal érkezett, hogy rock zenész lesz. Aztán egyre több időt töltött a jazzklubokban: énekelt és szaxofonozott. Persze a blues és a pop világa is megérintette, és az utóbbinak olyan jeles képviselőivel dolgozott, mint Elton John, Eric Clapton, Prince, Rod Stewart vagy Joe Cocker. Nem rossz névsor. Egyébként ez a tizenharmadik nagylemeze, remélem, hogy nem babonás, és ez csak jót hoz számára.

 Mint öreg „jazzróka” bizony sokszor eszembe jut, hogy ma már egyre ritkábbak azok a férfi énekesek, akik az egykori sztárok művészetét folytatnák. Azokét, akik valaha a jazz és az ezzel szoros kapcsolatban álló – a rock-korszak előtti – pop zene igazi királyai voltak, olyanok mint Nat King Cole, Joe Williams, Tony Bennett, Frank Sinatra, Dean Martin, és sorolhatnánk végtelen sokáig… Így aztán kifejezetten nagy öröm, hogy ebbe a sorba harmonikusan illeszkedik Curtis Stigers, tehát azért akad utánpótlása ennek az irányzatnak is.

A 65 éves énekes vitalitása irigyelésre méltó. A zenekari kíséret a legjobb időket idézi, ami lehet, hogy kicsit nosztalgikus, de ebben a kategóriában ettől jobbat még nem találtak ki. Kiváló hang, tévedhetetlen frazírozás, és fantáziadús előadásmód. Az is erénye, hogy művészetében a kirobbanó expresszivitás a tradíciók tiszteletével párosul. Érces hangja engem a nagy croonerekre, a melankolikus balladákban pedig Leonard Cohenre emlékeztet, de előadásmódja teljesen egyéni, sajátos. Mindenki által igazán élvezhető zene, amely figyelmet érdemel, de háttérként is nagyon hatásos! Magam inkább az előbbi híve vagyok, már csak azért is, mert rövid, de remekül felépített számokból áll a Gentleman c. album. Emlékezetes karácsonyi ajándéknak ajánlom igényes zenebarátok számára!

 

  1. Lately I’ve Let Things Slide   (Nick Lowe)
  2. After You’ve Gone   (Turner Layton–Henry Creamer)
  3. A Lifetime Together   (Larry Goldings–Curtis Stigers)
  4. Gentleman   (Curtis Stgers–David Poe)
  5. As Usual   (Larry Goldings–Bill Demain)
  6. Remember   (David Poe)
  7. She Knows   (John Fullbright)
  8. Here We Go Again   (Larry Goldings–Curtis Stigers–David Poe)
  9. Shame On The Rain   (Tom T. Hall)
  10. Green Grow Under The Snow   (David Poe)
  11. Learning To Let You Go   (Larry Goldings–Curtis Stigers–David Poe)

 

Közreműködnek:

Curtis Stigers   - ének,   tenor szaxofon  (4 és 8)
Larry Goldings  - zongora,  orgona  (1, 9 és  10)
David Piltch  - akusztikus bőgő
Austin Beede   - dobok
John „Screpper” Sneider -  trombita  (1, 2, 4,  5, 8 és 9)
Doug Yowell - ütőhangszerek    (1, 9 és 10)
Jody Ferber - cselló  (6 és 7)