New Orleans: A zene városa

2020. november 11.

Múlthéten mutatták be a Puskin Moziban a sajtó képviselőinek Michael Murphy New Orleans: A zene városa (Up From The Streets) című filmjét. A 104 perces eredeti nyelven, magyar felirattal vetített dokumentumfilmet holnaptól a nagyközönség is láthatja, november 12-től érkezik országszerte a mozikba.

A film több mint másfélórás időtartama talán hosszúnak tűnhet, de megnyugtatok mindenkit, a 104 percben nincs üresjárat! Nem kell ismerni, sőt nem is kell szeretni New Orleans zenéjét, hogy végigélvezzük a narrátorként feltűnő, a város történetét a rabszolgaságtól a polgárjogi mozgalmon át az aktuális eseményekig átfogóan bemutató Oscar-jelölt és hatszoros Grammy-győztes, trombitás zeneszerző Terence Blanchard társaságában a filmet.

New Orleans egyik legrégebbi városrésze, a Tremé a mai napig is az afro-amerikai és kreol kultúra központja. A negyedet kialakulása kezdetén főként az úgynevezett „szabad színes emberek” lakták, akik közbenjárására megépült a Szent Ágoston templom, az Egyesült Államok legrégebbi, 1841-ben alapított afroamerikai katolikus plébániatemploma. A szabad színesek a rabszolgákra is gondoltak, padokat vásároltak, hogy először az Egyesült Államok rabszolgatörténetében, az istentiszteleteken elkülönített helyen, ők is részt vehessenek. A hír hallatán a fehér lakosság kampányba kezdett, hogy több padot vásároljanak, mint a színesek. Így kezdődött a Padok háborúja, amelyet végül a szabad színes emberek nyertek meg, akik három paddal többet vásároltak a fehéreknél, és végül megvették mindkét oldalfolyosó összes padját is. Így az egyik nagy középső sorban a színesek, a másikban a fehérek ültek, míg a szélső padokat az Afrika különböző területeiről behurcolt rabszolgák foglalhatták el. Ez az ülésrend addig soha nem látott, az egész ország legintegráltabb gyülekezetét eredményezte, és egyben a jazz, ez a tipikusan amerikai zenei irányzat, művészeti kifejezési mód születését is segítette. A rabszolgák ugyanis a nap egy, többnyire az istentiszteletek utáni szakában öt órára szabadságot kaptak. Előkerültek a dobok. A dob a város őslakosai, a színesekhez tartozó indiánoknál is meghatározó hangszer volt. Hozzájuk csatlakozva a franciák által Szenegálból és Gambiából hozott rabszolgák egyszerű, szvingelő ritmust adtak, a spanyolok által a Kongó-medencéből hozottak dobjai komplexebb módon szóltak. A tragikus és az örömteli pillanatok ünneplésének kifinomult elegyéből kialakult a zene. Az emancipáció előtt meghalt rabszolgák emlékét egy láncokból, bilincsekből összeállított, a templom falához támasztott döntött kereszt őrzi.

Blanchard sétára invitál, és mi boldogan követjük a több dalban is megénekelt Congo Square felé. A francia uralom alatt a rabszolgák megvásárolhatták szabadságukat, és a város határán kialakult Place de Negré piacán vasárnapra kapott szabadidejüket kihasználva, szabadon vásárolhattak és adhattak el árut a téren, hogy pénzt gyűjtve kiváltsák magukat a rabszolgaságból. A piacozás közben, mintegy annak melléktermékeként, énekeltek, táncoltak, zenéltek. A hagyomány akkor is folytatódott, amikor Louisiana az Egyesült Államok részévé vált. Mivel az afrikai zenét elnyomták a protestáns gyarmatokon és államokban, a hétvégi Kongó téri összejövetelekre egyre többen érkeztek az ország minden részéből. A kíváncsi látogatók eleinte "vadnak" találták a lábaikon és karjaikon kagylókkal, golyókkal és kis harangokkal csilingelő 500-600 felügyelet nélküli rabszolga táncát, és a kezdetben tökfélékből fabrikált húros hangszerutánzatokkal, összefűzött nádfuvolákkal, marimba és dob kísérettel megszólaló furcsa zenét. Viszont mikor a téren az európai hangszerek, mint például a hegedű is megjelent, és a tér zenéje egyre nagyobb európai befolyást nyert, a már angolul beszélő afrikai rabszolgák pedig a számukra ismert dalokat is énekelték, a cirkuszi látványosság fokozatosan magával ragadó össznépi zenei élménnyé vált.

Az európai hatások terjedésében, bármily meglepő, az operának is volt némi szerepe. Megelőzve Bostont, New York-ot és Philadelphiát New Orleans zenei kultúrájának az opera már az 1790-es évek óta része lett. Főleg vígoperák kerültek bemutatásra. Az épületből kiszűrődött a zene az utcára, és az arra lődörgő srácok fütyülni kezdték a fülbemászó dallamokat, ezek a dallamok aztán keveredtek a kreol zenével. Az 1800-as években, mint minden népzene, a kreol is lenézett volt, az elit által elfogadott művészi rangra Louis Moreau Gottschalk (1829 –1869) zeneszerző és zongorista emelte, aki műveivel Európában is elismerést szerzett.

A zene az utcán hevert, mindenki számára elérhető volt. A közhelynek számító mondat a filmben hangzott el, és igaz. Tovább sétálva szembe találjuk magunkat egy vonuló zenekarral, és a hozzájuk csatlakozó táncosokkal. Az utcának lüktetése van, mindenki ösztönösen átveszi a zene ritmusát, ritmusra lépdelve haladunk tovább. Ezeket az utcákat rótta Louis Armstrong, Sidney Bechet és Buddy Bolden, akik nélkül nem létezne jazz. Bolden, akiről tavaly játékfilm is készült, melynek zeneszerzője az ebben a filmben is többször megszólaló Wynton Marsalis volt, a kollektív improvizáció létrehozásával forradalmasította zenekara fúvósszekcióját. Armstrong a kollektív improvizációs stílust szóló improvizációsra cserélte, minden szóló lehetőséget kapott hangszer egy történetet mesélt, amelynek volt eleje és vége. Mindenki számára emészthető zenét játszottak. Ezt persze a nálam hat évvel fiatalabb, 1962-ben született Blanchard ugyanúgy „gyanúsnak” találta tizenévesen, mint én, a kamaszok tévedhetetlen önbizalmával legyintettünk Armstrong zenéjére. A kortárs óriások bűvöletében éltünk, kettőnk között mindössze annyi elhanyagolható különbség volt, hogy én csak hallgattam őket, ő pedig a legtöbbjükkel később játszott is. Miles Davis-t ő is istenítette, így megrázó volt számára, mikor alig húszévesen Art Blakey zenekarába kerülve, a klub öltözőjének falán meglátott egy fényképet. A fényképen az idős, kissé rezignált „Satchmo” mögött a fiatal Miles Davis nevet a kamerába. Eszébe jutott Davis mondása. „Nincs olyan darab, amit trombitán lehet játszani, és Louis Armstrong ne játszotta volna még.” Blanchard azóta büszkén vállalja New Orleans-i gyökereit.

Armstrong zenéje életörömöt sugároz, a benne rejlő szabadságvágyat, a megkülönböztetés ellen vívott küzdelmet legtöbben fel sem fedezik. Feketeként el tudta magát fogadtatni egész Amerikával, amikor a turnézó muzsikusokat nem fogadták a szállodák, sokszor idegenekhez kellett bekéredzkedniük éjszakára. Volt, hogy apró, alig észrevehető üzeneteket küldött. Branford Marsalis idézte fel, a „Sleepy Time Down South” című slágert, amely a feketék dalos hétköznapjairól szól, a rabszolgaság idejére célzó „Slave Time...” kezdettel énekelte fel lemezre. De merész, mondhatnánk ma, a harmincas években bátor tett volt. Idővel természetesen voltak, akik hangosabban tiltakoztak. Elérkeztünk a szavazati jogot, a rasszok közötti megkülönböztetés eltörlését követelő polgárjogi mozgalomhoz. Martin Luther King a város szülöttjét, Mahalia Jacksont kérte fel, hogy az 1963-as washingtoni felvonuláson, ahol a híressé vált "I Have a Dream" kezdetű beszéde is elhangzott, 250 000 ember előtt énekeljen. Szomorú tény, Mahalia Jackson énekelt öt évvel később a meggyilkolt Martin Luther King temetésén is. Blanchard meglepetésemre felhívja a figyelmet egy Beatles dalra. Ahogy megfogalmazta, a „Blackbird” látlelet az amerikai történelem egy fontos pillanatáról, de megnyugodtam, hogy erre ő is mostanában, a szöveg alaposabb áttanulmányozása után jött rá. A sötét éjszakában daloló, szárnyaszegett feketerigó, ki egész életében arra várt, hogy megtanuljon repülni, valóban egy bátorító üzenet lehetett Ruby Bridge számára, akit szülei kislányként egy addig csak fehéreknek fenntartott iskolába írattak. „Blackbird fly” – énekelte Quiona Lynell Blanchard zenekarával kísérve, és a feketerigó szabadon repült.

Ruby Bridge aktivista lett, akárcsak a pályafutása során a "The Queen of Gospel" megtisztelő címet is elnyerő Mahalia Jackson, aki természetesen templomi kórusban kezdett énekelni, és máris a nők helyzetét taglaló fejezetnél járunk. A mai napig a világhírűvé vált afroamerikai énekesnők karrierje is a templomokból indult. Ugyan Jackson számára a zene csak a problémáival való megküzdés kifejezésmódja volt, de az énekesnői pálya a jazz hőskorában, annak a kornak a nőkről alkotott világképében is társadalmilag elfogadott volt, és kiugrási lehetőséget adott. Ebbe a képbe még a zongora is belefért, de hogy egy nő „férfias” hangszereken játsszon, no, az már nem. Azoknak a nőknek, akik ennek ellenére más hangszert választottak, nagyon meg kellett küzdeniük az előítéletekkel, viszont akik a csúcsra értek, ahogy a filmben elhangzott, volt vér a pucájukban.

New Orleans-ban minden zenei irányzat egymásból fejlődött ki, kezdve a bluestól a jazzen át a rock and roll, r & b, funky és bounce irányzatokig. Fats Domino, Louis Prima pályafutása is innen indult, és Little Richard is itt vette fel első csillogó fekete lemezeit. Bepillantunk a J & M stúdióba, ahol a nagyágyúk felvételei készültek, koncertfelvételen megcsodálhatjuk James Booker és Earl King fantasztikus játékát. Az általam kevéssé vagy egyáltalán nem ismert funky zenekarok, mint a Neville fivérek, a Meters, üde színfoltot hoztak, aztán elérkeztünk az előző években felbukkant „bounce” irányzathoz, amely mint megtudtam, az indián törzsi zenére alapuló rapszerű képződmény. Ekkor felidéztem magamban a kiváló zongorista, zeneszerző és énekes Allen Touissant jóval előbb elhangzott mondatait. „A zene iránti szeretet azt is jelenti, hogy nem nézel le bizonyos stílusokat csak azért, mert azt neked nem tanították az iskolában. Ha a világ bármely pontján hallott, bármilyen zenének esélyt adsz, lehet, hogy a fülednek soha nem lesz kedves, de hozzájárul, hogy a személyiséged teljesebb legyen.”

A film természetesen bemutatja a Katrina hurrikán által 2005-ben végrehajtott pusztítást is. Szikáran, elkerülve az olcsó, hangulatkeltő fogásokat. Blanchard beszélgetőpartnere, Ben Jaffe, a filmben többször is föltűnő Preservation Hall Jazz Band művészeti vezetője pontosan fogalmazva adta át a pusztítás után érzett fájdalmat. Soha nem élte meg igazán a csendet, amíg visszatérve be nem járta a várost, és nem hallott semmilyen zenét. Csak akkor érted a csendet, ha a zene nélküli New Orleans utcáit járod, és nem jönnek szembe veled az önfeledten játszó bandák. Felmerült, hogy a nagyrészt elpusztult, üressé vált várost nem építik újjá. Aztán a széleskörű összefogásnak köszönhetően megindult az újjáépítés. Ehhez Herbie Hancock szavai - „New Orleans generációk óta az ország szíve és lelke” - is erőt adtak. A híres, hatalmas nézősereget vonzó New Orleans-i jazzfesztivált a pusztítás évében is megrendezték, az otthonukat elvesztett, más városokba költözött zenészek mind visszatértek, és ez az összefogás erőt adott a talpra álláshoz. Mára az utcák újra a kubai, az afrikai és a kreol ritmusoktól hangosak, jönnek veled szemben a zenekarok, és magukkal ragadnak. A zenész utánpótlás kiapadhatatlan, a tereken, utcákon összeverődő fiatalok viszik tovább a generációkon átívelő örökséget. Legtöbbjükről még azt sem tudjuk kicsoda, de az biztos, közülük kerülnek majd ki azok a muzsikusok, akikről sokat fogunk hallani.

A film átfogó képet nyújt New Orleans zenetörténetéről, és annak világszerte kifejtett nagy hatásáról. Bemutatja a város egyedülálló kultúráját, szórakoztató formában, de mégis alaposan, a társadalmi hátteret feltárva magyarázza azt a folyamatot, ahogy a különböző kultúrák olvasztótégelyében kialakult a számos kifejezési módban mindig megújuló zene. A zene, amely nemcsak a város, hanem az egész világ kulturális örökségének szerves eleme lett. Mindezek befogadásában a gazdag képi anyag mellett, olyan kiváló zenészek élményei, gondolatai segítik a nézőt, mint például Wynton és Banford Marsalis, Steve Gadd, Allen Touissant, valamint Sting, Robert Plant és Keith Richards. Persze ebbe a korántsem teljes létszámban felsorolt csapatba Terence Blanchard is beletartozik. A „Világsztárok a Budapest Jazz Clubban” sorozatban 2016-ban és 2018-ban zenekarával nálunk is fellépett trombitás zeneszerzőként a filmvilágban is letette névjegyét. Többek között olyan filmekhez írt zenét, mint a „Mo Better Blues”, a „Malcolm X”, és a Robert De Niro főszereplésével készült „The Comedian”. Most narrátorként körültekintően és a téma iránti tisztelettel vezetett végig a város történelmén, nem megkerülve a fájó pontokat sem. Oroszlánrésze volt, hogy a témában jártasabbak, és az újonnan érkezők egyaránt maradandó élményekkel gazdagodtak.

Most az országos mozi premier előtti napra időzített beszámolómat azzal kéne zárnom, a filmet feltétlenül nézzék meg, de a szigorúbb korlátozások bevezetése miatt ez egyelőre lehetetlen. Némi vigaszként viszont ma este hétre, a tévé képernyője elé invitálom olvasóimat. Az MTVA M5 csatorna Librettó című adásában is szó lesz a filmről, és New Orleans gazdag zeneiségéről, amelyből még több hasznos információt, történetet tudhatnak meg.

 

Fotó: Pannonia Entertainment, Somogyvári Péter