MINDHALÁLIG JAZZ – Márton Attila 80

2020. július 23.

„Hivatásos jazzrajongó” – ezt a találó címet adta négy évvel ezelőtt megjelent kötetének főmunkatársunk, Márton Attila, akit mindannyian szeretünk és tisztelünk. A számára is hízelgő elnevezést évekkel korábban kapta Pocsai Krisztinától, amikor a Bartók Rádióban a legendás Erkel színházi jazzkoncerteket felidéző zenés műsorokat készítették együtt. „A nagy idők tanúja” ugyanis valamennyi koncerten ott volt, és ezzel lepte meg a neves jazzdívát, aki korából adódóan csak hírből ismerte a jazztörténeti fontosságú eseményeket. Persze könnyű annak, aki már akkor is felnőtt volt, amikor 1965-ben Louis Armstrong játszott a Népstadionban… Az idén júliusban 80 éves Márton Attilával beszélgettünk a jazz műfaj iránti sok évtizedes elkötelezettségéről és sok minden másról…

Régi barátok: Márton Attila és Berkes Balázs

MagyarJazz.hu: Hogyan is kezdődött a jazzel való barátságod?

Márton Attila: Mind a zene szeretete, mind pedig az íráskészség nagyon korán megmutatkozott nálam. Még a „boldog békeidőkben” voltam gyerek, és ha nem jön a háború, majd az azt követő nehéz évek, alighanem másként alakult volna az én életem is, mint mindenki másé. Nem mentegethetem magam azzal, hogy ezért nem tanultam módszeresen zenét, mivel volt otthon egy bérelt zongora a hat évvel idősebb nővérem számára, de a háború és az azt követő idők erősen beleszóltak a mindennapokba is. Mindez egy Miskolc közeli településen, Hejőcsabán játszódott le (1949-től már Miskolc része), ahol általános iskolában természetesen az énekkar oszlopos tagja voltam, majd a mai napig jóhírű miskolci Földes Ferenc gimnáziumban érettségiztem 1958-ban. Már akkor is számos cikket írtam az Északmagyarország c. napilapba, valamint az önképzőkör minden összejövetele végén olyan jazzlemezeket mutattam be, mint Louis Armstrongnak W.C. Handy szerzeményeit interpretáló albuma, vagy a swing-korszak olyan ikonjaitól, mint Benny Goodman, Glenn Miller, Tommy Dorsey és Lionel Hampton nagy nehezen megszerzett lemezek.  Szerencsére már 1957-től volt magnetofonom és a jugoszláv rádióállomásokról, meg kölcsönvett lemezekről hatalmas kollekciót „hoztam össze”. A miskolci egyetemen szereztem diplomát 1964-ben és mivel ösztöndíj-szerződésben álltam egy pesti vállalattal még azon a nyáron a fővárosba költöztem kis családommal. Hiszik, vagy sem, már a pesti vállalat iránti vonzalmat is erősen motiválta a jazz, hiszen abban az időben minden fontos esemény a fővárosban történt.

 

MagyarJazz.hu: Nem lehetett könnyű új egzisztenciát teremteni Budapesten…

Márton Attila: Sokat jelentett, hogy nem voltam egyedül és a feleségem rokonsága is segített. Abban az időben nem volt túl nehéz „beszállni” egy társasházba, bár 25 éves törlesztést kellett felvállalni. Így négy év után saját budai lakásba költözhettünk. Jól emlékszem, hogy jellemzően a legnagyobb szomorúságom a Dália-korszak kihagyása volt, de az utódjának minősülő Akácfa utcai Balaton étteremben működő klubban, a koncerteken és a Rózsavölgyi könyv- és zeneműboltban hamarosan számos pesti jazzerrel ismerkedtem meg. Elsők között volt a bőgős Vajda Sándor, a hegedűs és jazz szakértő Deseő Csaba, Gyémánt László festőművész, Fejes László, a magyar jazzfotográfia legnagyobb mestere vagy Simon Géza Gábor, akinek nevezetessége az volt, hogy a kelet-európai jazzt lelkesen gyűjtötte, propagálta és támogatta, miközben töredelmesen be kell vallanom, hogy többségünk abban az időben az amerikai jazz bűvöletében élt. Később szoros kapcsolatban kerültem Pernye Andrással, majd megismerkedtem Gonda Jánossal is. Azonnal megkezdtem a külföldi jazzfesztiválok látogatását, amelyek közül a legemlékezetesebb volt például az 1965-ös Prágai Jazzfesztivál (Swingle Singers, Ted Curson, Don Cherry és Gato Barbieri, a Modern Jazz Quartet), vagy a prágai tavasz eltiprása után, 1969-ben megrendezett világszínvonalú fesztivál a Lucerna Hallban a Dave Pike Set, a Duke Ellington Orchestra, az Oscar Peterson Trio, a Kenny Clarke-Francy Boland Big Band és a progresszív rock „nagykorúsítása” jegyében a Colosseum együttes részvételével. 65-ben Prágában találkoztam Willis Conoverrel, a Music USA jazzadások szerkesztő-műsorvezetőjével és a legendás John Hammonddal, aki a Columbia lemezkiadó producere, Benny Goodman sógora és olyan ikonikus figurák felfedezője volt, mint Billie Holiday. A 60-as években működött a „Friends of Music USA” klubhálózat, amelyet Conover hirdetett meg rádióadásaiban és a Down Beat magazin ingyenes előfizetésével járt, persze ilyen klubot is létrehoztunk, ami kiváltotta a belügyi szervek aggódó figyelmét.
A fesztivál után Conover és felesége Pestre jöttek és számos hivatalos és magánjellegű találkozáson barátkoztunk össze (egy délután Vajdáék lakásán, vacsorán az Apostolok étteremben stb.) Persze Conoverrel még többször találkoztam az évek során, a fővároson kívül Debrecenben és Székesfehérvárott is. Mivel angol nyelvvizsgát és külkereskedelmi képesítést is szereztem a közgazdasági egyetemen, így sikerült olyan (nem a rosszhírű impexek valamelyikénél, hanem a saját külkereskedelmi joggal rendelkező) vállatoknál mérnök-üzletkötőként évtizedeken át dolgozni, így a hanglemezek beszerzése és az utamba kerülő jazzkoncertek meglátogatása is sok örömet okozott. Például 1980 februárjában sikerült egy esedékes indiai utamat úgy alakítani, hogy a Bombay-i (ma Mumbai) Jazz Yatra fesztiválon olyan nagyságokat láthattam, mint Stan Getz, a Charles Mingus Big Band és minden idők legnagyobb indiai szitár művésze, Ravi Shankar. (Különleges élmény volt a Pege trió fellépése is az egzotikus színhelyen.) Isztambulban Sonny Rollins, Londonban Joe Pass, Amszterdamban ismét a Charles Mingus Big Band akadt az utamba.

A hazai kínálat is óriási volt a 60-as és 70-es évektől. 1965-ben Armstrong adott koncertet a Népstadionban, 1968-ban pedig Ella Fitzgerald koncertje nyitotta az amerikai jazz sztároknak vagy húsz éven át tartó Erkel színházbeli koncertsorozatát, amelynek során láthattuk-hallhattuk még egyszer Ellát (1970-ben, a Tommy Flanagan trióval), majd Ray Charles, Count Basie, Stan Kenton, Woody Herman, Benny Goodman, Duke Ellington zenekarai, Oscar Peterson (háromszor is), Lionel Hampton, Cannonball Adderley, Elvin Jones, Jimmy Smith, Stan Getz, a Giants of Jazz (Dizzy Gillespie, Sonny Stitt, Kai Winding, Thelonious Monk, Al McKibbon, Art Blakey), a Modern Jazz Quartet, Charles Mingus, Keith Jarrett kisegyüttesei következtek.
A vidéki fesztiválokon (Székesfehérvár, Debrecen, Szeged, Nagykanizsa, Miskolc, Győr) is igazi jazzsztárok játszottak Johnny Griffintől Art Pepperig, nem is beszélve a Prágai Jazzfesztiválokról és a varsói Jazz Jamboreekról. Szóval élő zenében nem volt hiány, nem is beszélve a hazai jazz kibontakozását már a 60-as évek első felétől, legalábbis számomra a fővárosba településemtől (1964). Nagy zenei és emberi élmény volt három éven át tartó kapcsolatom Herbie Mannel. Ő itt, a Fonóban ünnepelte 70. születésnapját, kelet-európai gyökereit kutatva felfedezte a magyar jazz-zenészeket és közös lemezek is készültek. Sajnos, halála miatt ezeknek csak töredéke került kiadásra. De közeli kapcsolatba kerültem több neves jazz-zenésszel Joe Murányitól Chris Potterig, a hazai jazzvilágban pedig kis kivétellel alighanem mindenkit ismerek.   

 

MagyarJazz.hu: Feltételezem, hogy hatalmas jazzgyűjtemény is létrejött az évtizedek során…

Márton Attila: Így igaz, még a tárolás és az eligazodás sem könnyű egy ekkora gyűjtemény esetében. Ami a hanghordozókat illeti, vagy ezer nagylemez és több ezer CD, néhány száz DVD és videokazetta tulajdonosa vagyok, de a külföldi és hazai jazzkoncertek számos jó minőségű rádiófelvétele is gyarapítja a hallgatnivalókat. Magyar, angol és német nyelvű szakkönyvek tucatjai mellett a legbüszkébb a közel száz jazzfotó-albumra vagyok, ami alighanem a legnagyobb az országban. A jazzlapok százai között minden hazai kiadvány megvan, még a Dália Klub Híradója is, ami mindössze négy számot ért meg. Emellett mindent összegyűjtöttem, ami a jazzel kapcsolatos, a bélyegektől a képeslevelezőlapokig, a naptáraktól a plakátokig, műsorfüzetekig. Az egyik kiemelkedően fontos relikvia John Coltrane gyászjelenése, amit a család adott ki. (Egy olyan levelezőpartnerem küldte el még 1967-ben, aki részt vett Trane temetésén, mint a család közeli barátja.) Feledhetetlen élményekre emlékeztet a több száz dedikált lemez, könyv és fotó is.   

 

MagyarJazz.hu: Hogyan indult és hogyan alakult kapcsolatod a sajtóval?

Márton Attila: Régi vágyam volt, hogy írjak szeretett műfajomról, de ennek az volt az akadálya, hogy a jazz témájú cikkekre alig volt kereslet az 1960-as évektől egészen 1990-ig. Az akkori időkben szinte csak hivatásos újságíróktól fogadtak el bármilyen írást. Azért jelentek meg cikkeim hébe-hóba a Magyar Ifjúságban, a Benkó Dixieland híradójában (amely szerencsére helyet adott akár a modern jazzel foglalkozó írásoknak is) és külföldön, elsősorban a kanadai Coda c. jazzfolyóiratban, de egyik levelezőpartnerem fordításában spanyol nyelven Argentínában is. A „nagyüzem” a rendszerváltást követően indult be: írtam a mindössze másfél évig létező Majazz c. folyóiratba, az EMI Hangjegyzet c. lapjába, és az Universal lemezújdonságokat ismertető kiadványába. A Gramofonnak indulása óta, 25 éve, a Demokratának 15 éve, a XII. kerület kéthetenként megjelenő lapjának 10 éve vagyok munkatársa. Szűkebb pátriám zenei élete az utóbbi években nagyon felpezsdült, immáron öt éve zajlik mind az egyhetes Cziffra György Fesztivál, mint pedig a négy-öt napos GetCloser Jazzfesztivál. Ezeken kívül bármilyen hihetetlen is, tavaly csak a kerületben vagy tizenöt nagyhorderejű jazzkoncert volt, amelyekről beszámoltam több fórumon is.
Nyolc éven keresztül írtam főleg koncertbeszámolókat a Jazzma.hu internetes folyóiratba, majd a Magyarjazz.hu indulása után itt folytatom ugyanezt, de ide már lemezkritikákat is írok. Számításaim szerint mintegy másfélezer cikkel a hátam mögött alighanem a magyar nyelvterület legeredményesebb jazzújságírója vagyok.  Számos jazzműsort készítettem magam is, vagy voltam munkatárs a Petőfi és a Bartók rádióban, valamint az olyan közösségi adóknál, mint a Civil és a Fiksz rádió. De még néhány CD és DVD kísérőfüzetét is megírtam, ha erre felkértek. Nagyon szeretek koncertekre járni, mert őszintén vallom azt a szlogenemet, amit csaknem minden tudósításom végére odabiggyesztek, hogy

„az élőzenét, a jelenlétünkben születő varázslatot semmi sem pótolja vagy helyettesíti”.

Hogy mennyire igaz ez, most ezrek és ezrek győződhettek meg róla, amikor a járványveszély miatt hónapokon át nélkülözni kellett ezeket az élményeket.

 

MagyarJazz.hu: Hogyan vészelted át ezt az időszakot?

Márton Attila: Négy évvel ezelőtt már megjelent egy könyvem, amely a nyomtatott és az internetes sajtóban megjelent cikkeim válogatását tartalmazta. Most arra használtam fel ezt a három hónapot, hogy sikerült egy másik könyvet összeállítani írásaimból. Ahogyan már említettem, a XII. kerületben neves jazz muzsikusok és énekesek léptek fel az elmúlt négy évben, így nem volt nehéz dolgom!  Ez évben immáron az ötödik Get Closer Jazzfesztivál zajlott le (szerencsére a zárlat előtt), amelyen az utóbbi évek vendégművészei között Kenny Garrett-től John Scofield-ig a legnagyobbakat láthattuk. Csak néhány további jazzikon, akik a kerület vendégei voltak: Gregory Porter, Chick Corea, Pat Metheny, John McLaughlin, Dave Holland, Chris Porter vagy Randy Brecker. Nagy öröm, hogy újra lehet élő jazzt hallgatni. Júliusban az Opusban láttam a Borbély Műhelyt, a Coltrane Legacy projektet, a Premier Kultcaféban Micheller Myrtillt a Swinguistique együttessel, a Hálóban pedig egy kitűnő fiatal énekesnőt, Bakó Krisztinát, akit Juhász Attila kísért. 

 

MagyarJazz.hu: Hogyan honorálták a műfaj érdekében kifejtett munkásságodat?

Márton Attila: Két nagyobb, említésre méltó elismerésben volt részem. Megnyertem azt a pályázatot, amit a Nemzetközi Jazz Szövetség hirdetett meg az Egyesült Államok megalakulásának 200. évfordulója alkalmából 1976-ban „A jazz – Amerika nagymérvű hozzájárulása a világ zenei életéhez” címmel.  Ezen 32 országból 982 résztvevő indult, a főnyeremény pedig 100 nagylemez (LP) volt. A másik, amit még ennél is nagyobbra értékelek, hiszen erre a hazai jazztársadalom tartott érdemesnek: 2017-ben megkaptam a Magyar Jazz Szövetség Pernye Andrásról elnevezett életműdíját.
Végezetül szeretném elmondani, hogy a zene, elsősorban is a jazz iránti lelkesedésem egyetlen napig sem szünetelt ez alatt a sok évtized alatt. Megszépítette az életemet és átsegített sok válságos helyzeten, embert próbáló nehézségeken. Nagy öröm, hogy mind a négy unokám szoros barátságban és aktivitásban van a zenével, így a folytonosság is biztosítva van! A magam részéről a híres film címétől kölcsönözve csak azt mondhatom: „Mindhalálig jazz”!

 

Isten éltessen Attila még nagyon sokáig!

 

Fotó: Sárközy György