JARRETT 75

2020. máj. 09.

Keith Jarrett, a csodagyerekként indult, majd csodafelnőttként a modern jazz történet egyik legnagyobb legendájává vált muzsikusa pénteken 75 éves lett.

1945. május 8-án született Pennsylvania harmadik legnépesebb városában, a Lehigh folyó mellett található Allentown városában. Az első zongoraóráján még nem volt három éves, ötéves korában már egy televíziós tehetségkutatóban kápráztatta el a nézőket, és hétévesen első hivatalos zongorakoncertjén Mozart, Bach, Beethoven és Saint-Saëns műveit játszotta. Magyar származású édesanyja, Kuzma Irma szerette volna, ha fia a klasszikus zenei pályán halad tovább, de Jarrett kamaszodván egyre inkább a kortárs jazz iránt érdeklődött, és Brubeck zenéje kezdte inspirálni. Az Emmaus Gimnázium elvégzése után 1963-ban szülővárosából Bostonba költözött, ahol a Berklee Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Egy év múlva már New York-ban, Art Blakey „Jazz Messengers” zenekarában tűnt fel. Blakey „Messengers” formációiban a kezdetektől minden poszton a legnagyobbak játszottak, és a meghívót kapott fiatalok nevét is hamar megtanulta a világ. A zongoránál maradva, az alig húszéves Jarrett előtt Horace Silver, Bobby Timmons, Cedar Walton, McCoy Tyner, sőt, vendégként Thelonious Monk is eltöltött itt hosszabb-rövidebb időt. Az 1966-ban megjelent „Get The Message” Jarrett számára is megnyitotta a kaput, hogy a New York-i klubokon kívül is ismerté váljon.

A nagy áttörést azonban mégsem igazán Blakey hozta Jarrett számára. A lemezbemutató koncertek egyikén Jack DeJohnette is ott ült a közönség között, akit magával ragadott az ismeretlen zongorista tehetsége, ötleteinek megállíthatatlan áramlása. DeJohnette beajánlotta őt a nyitott, új formákat kereső Charles Lloydnak. Ebben az időben kezdődött a rock hódítása, a jazz válsága. Sok jazz zenész vált munkanélkülivé, a fiatalok a klubokban és a koncerteken az új, addig soha nem hallott zenét akarták hallgatni. Lloyd zseniálisan ráérzett az új kihívásra, és akusztikus (!) kvartettjével sikerült meghódítania a hippi közönséget. Jóval Davis előtt stadionokat töltött meg Amerikában és Európában, és a Szovjetunió fővárosában, Moszkvában is adott koncertet. Hangsúlyozom, mindezt nem behódolva a rock zenének, de annak közönségének pszichedelikus hajlamait felismerve, a free lebegése felé nyitva, és az öltöny-nyakkendőt non-komfort gyolcsingre cserélve nyerte meg a flower power generációt. 1966-os albumuk, a „Forest Flower” az 1960-as évek közepének egyik legsikeresebb felvétele lett, és nem csak a jazzrajongók vásárolták. A kvartett turnéi, valamint ez a lemez, - mely az akkor még csehszlovák Supraphon a nagy amerikai kiadókkal (CBS, Atlantic) kötött szerződésének köszönhetően pár év késéssel nálunk is kapható volt, - hozta meg Jarrett népszerűségét világszerte. A csehszlovák Supraphon borító jobban tükrözte a lemez hangulatát és üzenetét, mint az eredeti Atlantic. 70 forintba került, ez az összeg zsebpénzből is összegyűjthető volt, így gimnazistaként is megvásárolhattam.

A Charles Lloyd Quartet feloszlása környékén Jarrett saját triót alapított, és ez a trió 1972 júniusában hazánkba is eljutott. Keith Jarrett, Charlie Haden és Paul Motian Székesfehérváron, az Alba Regia Videoton Nemzetközi Jazzfesztiválon lépett fel, és erre a koncertre még az egyszerű halandó is könnyen bejuthatott. Másodikos gimnazistaként szó sem volt, hogy elengednek, így be kellett érnem a televízióban felvételről adott összefoglalóval. Pedig akkor már a Syrius és a Mini koncertek látogatói között szövődött lemezbarátságoknak köszönhetően, no meg a Lengyel Kultúrában kaphatott Jazz Forum példányaiból egyre többet tudhattam meg a fiatal zongoristáról, akit a hetvenes évek elején Miles Davis is meghívott zenekarába. Istenként kezdtük tisztelni, és kialakult a Hancock – Corea – Jarrett „Szentháromság”, amelybe azért kültagként Zawinul és Tyner is beletartozott. Estébe torkoló viták folytak, kinek ki az első a zsenik közül. Gimnazista barátom úgy fogalmazott Jarrett játékáról, hogy olyan, mintha egy idegen szobába lépne be. Valóban lehet ilyen érzése az embernek, de az idegen szoba egyre inkább feltárul, és egy idő után a legrejtettebb zugaiba is betekintést enged. Az 1971-ben megjelent „The Mourning of a Star”, melyet sokáig a trió első albumának hittem, mindenesetre kult lemeznek számított új hangzásával.

Davis zenekarában Jarrett elektromos zongorán játszott, az „At Fillmore”, a „Live Evil” és a „Get Up With It” mellett, ma már különböző koncerteken felvett, számtalan „bootleg” kiadás őrzi ennek emlékét. Azonban saját néven jegyzett lemezei között is van egy kakukktojás, mikor egyszer önszántából ült az elektromos zongorához. Így az ECM korszakát nyitó két legendás szóló albuma („Facing You”, „Solo Concerts  Bremen / Lausanne”) után, 1973-ban megjelent Jack DeJohnette-tel készült „Ruta And Daitya” duólemeze igazi kuriózum.

A mai napig tartó ECM korszak kezdetén óriási szenzációnak számítottak a Jan Garbarek triójával készült lemezek. Ezt a formációt szokás Jarrett európai zenekarának is nevezni, az együttműködésből több csoda is született, közülük a „Belonging” mérföldkőnek számít.

Az ECM mellett a hetvenes évek elején a legendás „Impulse!” kiadónál is csodák jelentek meg. A trió Dewey Redman szaxofonossal bővült, és alkalmanként Sam Brown gitáros, és ütős részleg is besegített. Jarrett továbbra is saját kompozícióit játszotta, és zeneszerzőként is a legnagyobbak közé került. A „Fort Yawuh”, a „Treasure Island”, a „Death And Flower” egy termékeny alkotói korszak kiteljesedését mutatták. 1975-ben újabb dupla szóló albuma jelent meg az ECM kiadónál, a „Köln Concert”, amely minden idők legkeresettebb zongorafelvételévé vált. Az album „Amiga” kiadása a magyar jazzrajongók örömére a Deák téren működött NDK kulturális centrumban is megvásárolható volt, amíg a készlet tartott.

Az utolsó szerzői lemezek a hetvenes évek végén jelentek meg. Egy nagy visszatérés az Atlantic kiadóhoz, az „El Juicio”, majd két ECM kiadvány, két remekmű, a „Survivors Suite” az „amerikai”, és a „My Song”, az európai zenekarral. Aztán megkezdődött egy új, csaknem harminc évig tartó korszak. Az új trióban Gary Peacock bőgőzött és Jack DeJohnette dobolt, és sorra jelentek meg a „Great American Songbook” ismert, és kevéssé ismert standard darabjainak feldolgozásai. Megértem, hogy Jarrett ezt a hatalmas kincset a saját felfogásában akarta módszeresen feldolgozni, és megörökíteni, de sajnálom, hogy a zseniális zeneszerző elveszett. A jazz értékeit adó standard számok, az alapok, természetesen jó hogy tökéletes formában rögzültek, megőrizve a tiszta forrásokat. Az új Jarrett szerzemények nekem akkor is hiányoznak, ha ezekkel a feldolgozásokkal komoly sikereket ért el, és sok új hívet szerzett a jazz-zenének. A legendás trió is feloszlott, és Jarrett sem koncertezik már. Bár évről évre megjelenik egy-egy „új” Jarrett lemez, de ezeken mind régi, kiadatlan koncertfelvételei hallhatóak. Persze nagy élményt ad, és újdonságként hallgatható a „La Fenice”, amelyet tizennégy éve, 2006-ban vettek fel Velencében. Hírek terjednek betegségéről, olvasni viszont egy újság híreiben sem találkoztam ezekkel, pedig vele nemcsak a jazz szaklapok foglalkoznak. Jó lenne tőle igazán új lemezeket hallgatni, jó lenne a Mesterrel újból a koncerttermekben találkozni, még akkor is, ha köhögni sem szabad. Sajnos budapesti koncertjeire nem sikerült bejutnom. Nem adom fel a reményt, kedves Keith Jarrett, biztos ami biztos, jó egészséget kívánok!