Készíts salátát – Jazztörténeti esszék magas fokon

2020. április 03.

Rejtélyesnek tűnő, de megmagyarázható címmel (Készíts salátát) jelent meg nemrégiben állandó munkatársunk, Máté J. György jazztörténeti esszékötete. A terjedelmes tanulmányok olyan mélységben, alapossággal és szakértelemmel tárgyalnak az improvizatív zene fogalomkörébe tartozó problémaköröket, ami magyar nyelven egészen biztosan példa nélkül áll.

Máté J. György kötete a Gramofon Könyvek sorozatban jelent meg, és mivel portálunknak is a Gramofon a felelős kiadója (és részben szakmai bázisa), ebben a könyvrecenzióban középúton kell járnunk. Először is el kell ismernünk a részleges összeférhetetlenséget (ez most megtörtént), amit jelentősen enyhít, hogy nagyon kicsi szakmában dolgozunk: mindenki ismer mindenkit. Másodszor (és ez fontosabb) nem annyira a könyv méltatása vagy éppen bírálata most a feladatunk, mint inkább az egyes tanulmányok vázlatos bemutatása, az olvasó figyelmének felkeltése. A jogos elismerő szavakon ezért igyekeztem/igyekszem a leadben (illetve ebben az első bekezdésben) túljutni. Máté J. György tudása és felkészültsége alapján bármelyik jeles amerikai egyetem jazztanulmányi/jazztörténeti tanszékének katedráján állhatna, világszerte jegyzett, idézett kutató lehetne. Hogy ez az állítás nem túlzás, megkísérlem az alábbiakban alátámasztani.

Az első nagy tanulmány a jazz őstörténetébe kalauzol: a vaudeville műfajának amerikai ágát elemzi, hatalmas forrás- és jegyzetanyag birtokában. Olyan gazdag adatbázisból dolgozik, amely nem tanulmány, hanem monográfia vagy lexikon alapja is lehetne. Rendelkezésére áll és tételesen elemzi a New Jersey Phonograph Company valamikor 1891 novembere előtt (vagyis tényleg a hangrögzítés hőskorában) összeállított katalógusát, amely 270 zeneművet tartalmaz, s ezek közül mintegy 50 tánczenei szám. A szerző behatóan ismeri a vaudeville fontos vagy érdekes előadóinak pályáját; a műfaj – idővel egyre terebélyesedő – intézményrendszerét; a vaudeville gyűjtőfogalmon belüli csoportosítások lehetőségeit, dilemmáit. Az első fejezet második tanulmánya (A fonográf hangja – zenehallgatás a századfordulón) lényegesen rövidebb, de nyilvánvaló, hogy ebben is akár önálló kötet rejlik. A történeti és esztétikai kérdések mellett zeneszociológiai aspektusokat is boncolgat, és számtalanszor (de mindig indokoltan) kalandozik a társművészetek területére.

A második fejezet historiográfiai kérdésekkel (azaz a jazztörténet-írás történetével, annak kritikájával) foglalkozik; a tanulmányok címe: Kánonok, jazztörténetek, mítoszok; valamint Adorno, a jazz és a tömegművészet. Előbbi írásában abból a premisszából indul ki, hogy a 20. században a műfajjal foglalkozó valamennyi történész, szociológus, elemző behelyezte a jazzt egy koordinátarendszerbe, amelynek tengelyein olyan egyszerű fogalmak, vizsgálódási irányok jelenhetnek meg, mint a „kezdetleges/kifinomult, mély/sekélyes, építő/romboló, fekete/fehér”. Máté joggal kérdőjelezi meg e leegyszerűsített koordinátarendszer létjogosultságát, miközben azt vizsgálja, hogyan alakult ki a jazztörténeti kánon. Roppant izgalmas kérdés, hogy mely stílusok, áramlatok és konkrét előadók váltak kanonikussá, és hol húzódnak az apokrif határai. Még izgalmasabb, hogy – mivel itt természetesen nem voltak csalhatatlan egyházi zsinatok – kik, mikor, milyen szempontok és érdekek alapján döntöttek ezekről a kérdésekről. Adornót a filozófiából, a klasszikus zeneesztétikából és zeneszociológiából jól ismerhetjük (érintőlegesen a zenetudományi szakon is téma volt, vagyis a kánonba került), de a tömegművészetről, s ezen belül a jazzről vallott nézetei a magyar olvasó számára eddig teljesen rejtve maradtak. Máté nem szépíti, hogy Adorno utálta a jazzt – a kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű, mert negatív ítéleteit is roppant körültekintően, hatalmas műveltség, ismeretanyag birtokában hozta meg. Talán mondani sem kell, hogy az Adorno-téma is – esetleg néhány kortársával kiegészítve – önálló monográfiát érdemelhet.

A harmadik fejezet tudományos igényességében hasonló az első kettőhöz, de maga a téma talán jobban megragadható. Három mélyreható esettanulmány világítja meg Ázsia, Afrika és Amerika 20. századi fejlődésének jazz-mozzanatait; a három kontinens számos olyan kölcsönhatását, amire még az elszántabb jazzrajongók sem igen gondolhattak. Vizsgálódásainak tárgya Alice Coltrane életműve, az Art Ensemble of Chicago performance-művészete, illetve a kevésbé ismert dél-afrikai énekesnő, az apartheid-ellenes küzdelembe is aktívan bekapcsolódó Sathima Bea Benjamin. A szerző egyetlen mondatában sem elégszik meg sztereotípiákkal – amelyek mindhárom esetben tálcán kínálják magukat –, de azon a fokon is túllép, amikor a történészek ismert tények új kontextusba helyezésével próbálnak meg új felfedezéseket tenni, következtetéseket levonni Máté J. György az összes érvet és ellenérvet, az összes hipotézist kitartóan vizsgálja – egyáltalán nincsenek előítéletei, ami a szabad zenélés eme emblematikus műfaja esetében kifejezetten örömteli. A nagy meglepetés pedig Ázsia: olyan összefüggések kerülnek felszínre, amelyek összességében jelentősen felértékelik a kontinens jazztörténeti szerepét.

A negyedik fejezet beszélgetéseket foglal magában, de ezek is messze meghaladják a folyóiratokban (pláne magazinokban) olvasható interjúk terjedelmét, mélységét.  Az első két beszélgetés alanya Leszek Mozdzer, a középgeneráció nagyszerű lengyel jazz-zongoristája, valamint Dudás Lajos, a régóta Németországban élő, iskolateremtő klarinétos-zeneszerző. A harmadik már nem is igazán interjú, hanem a napjainkban sokszor tárgyalt gender-jelenségeket feszegető körkérdés női jazzmuzsikusokhoz. Végül a tragikus balesetben elhunyt dobosra, Mohay Andrásra emlékszik a szerző egy 2011-ben készült, úgynevezett Blindfold Testtel (vakrepülés), ami a műfaj mértékadó folyóirata, az amerikai DownBeat által meghonosított zenehallgatási és zenefelismerési játék (olvasóink közül bizonyára sokan ismerik).

Befejezésül oldjuk fel a könyv címadását. Ez az utasítás (Make a salad) egy 1962-ben, a londoni Modern Művészetek Intézetében tartott, Alison Knowles nevéhez kötődő performanszban hangzott el, és „a szerző számára a lehető legtömörebben fejezi ki a jazz hatvanas évektől számítható, talán legizgalmasabb kísérleteit a műfaj határainak kitágítására, illetve átlépésére.” Találónak érzem a könyv ajánlását író Párniczky András gitárművész egyszerűbb megfogalmazását is, mely szerint Máté J. György „mint egy mesterszakács a legízletesebben elkészített salátában, keveri a karakteres ízeket. Zenetörténeti írások, riportok jazz-zenészekkel, életrajzok, valamint a jazzkritikát elemző tanulmányok adnak az olvasó számára szubjektív, mégis alapos ismeretanyagot.”

 

Máté J. György: Készíts salátát (jazz, történet, kritika)

Gramofon Könyvek, 2020.
Kapcsolódó cikk: https://magyarjazz.hu/hirarchivum/386-mate-j-gyorgy-keszits-salatat-jazz-tortenet-kritika

Részletek a könyvből: