Jazztanulmányi Szimpózium a Müpában - 2020

2020. február 20.
Az alábbiakban közöljük Libisch Károly szakírónak, a Magyar Jazzkutatási társaság tagjának, az első Szabó Gáborról szóló monográfia szerzőjének tudósítását a Müpában február 8-án rendezett tanácskozásról. A szerző itt szerényen nem tért ki arra, hogy a Szabó Gáborról szóló előadás végén a kialakuló beszélgetésben éppen ő osztott meg értékes adalékokat a legendás gitárosról a résztevőkkel. Mint sokan tudják, Libisch évtizedek óta az úgynevezett fonetikus átírást használja, aminek lényege, hogy a külföldi eredetű szakszavakat a magyar nyelv kiejtési és toldalékolási szabályainak megfelelő - sok esetben fonetikus átírású - alakban használja. Így ebben a cikkben is a dzsessz szóalak helyett a dzsez-t, amely fonetikusan közelebb áll az angol kiejtéshez (de ez is csak közelíti azt, hiszen az igazi eltérés a magyarban nem létező magánhangzónál van). Méltányoljuk a szerző érvelését és következetességét e kérdésben, viszont – engedelmével – mi a magyarjazz.hu nevében is szereplő, természetesen általa sem vitatott írásmódot használjuk kéziratának közlésekor. (a szerk.) 

A kiadott kísérőfüzet Nemzetközi Jazztanulmányi Szimpózium 2020 címen hirdette azt a szimpóziumot, amit a Művészetek Palotája előadótermében rendeztek. Az eseményt a Zipernovszky Kornél jazzkritikus és szervező által alapított Jatakucs (Jazztanulmányi Kutatócsoport) aktivistái bevonásával, hazai és külföldi előadókkal rendezték meg, másodszor a Müpában. Jómagam már a harmadik találkozón veszek részt (az első a Corvinuson és a BMC-ben volt), és tapasztalataim pozitívak. Még akkor is azok, ha voltak számomra érdektelen témák vagy gyengébb előadások is közöttük. De a mostani összejövetelen ilyennel NEM találkoztam! 

            A február 8.-i eseményen Káel Csaba Müpa-vezérigazgató bevezetőjét Zipernovszky megnyitó szavai követték, majd Könyves-Tóth Zsuzsa műsorvezetésével az első rész előadásai angol illetve magyar nyelven zajlottak, szinkrontolmácsolással. A nagyszünetig négy téma volt terítéken: két magyar, egy amerikai és egy német előadóval. Szünet után pedig egy kerekasztal-beszélgetés következett, magyarul.

            Krin Gabbard, tiszte szerint a Columbia Egyetem jazztanulmányi programjának oktatója, a Stony Brook egyetem volt professzora, A jazz megjelenítése a XXI. században című előadásában a műfaj filmes összefüggéseit tárgyalta a nevezett időszakból. Filmek, televíziós sorozatok és műsorok (továbbá regények, melyekről az előadása rövidsége miatt most el kellett tekintenie) voltak szemlélődése tárgyai. A főleg amerikai filmekből bemutatott részletekben négy fő csoportba sorolta a jazz előfordulásának jellegét: 1. a hangulathoz; 2. nosztalgiához; 3. átszellemültséghez-miszticizmushoz; 4. különlegesség és másság (exotikus és ezoterikus) érzékeltetéséhez adott kiegészítő- vagy főszerepet. Számomra is sokat jelentett tájékozottsága a témában, hiszen európai magyarként az amerikai filmek és tévéműsorok legnagyobb része ismeretlen volt. Nem így a Hidegháború című lengyel film, amelyet szintén példaként említett, méghozzá a második kategóriájához.

            A gyakorló szaxofonos, zenetanár, zeneszerző Ávéd János témaválasztása igazán érdekes és szerintem igen jelentős volt. A Tizenkétfokúság a jazzimprovizációban című előadásában tulajdonképpen a dodekafónia elméletének egyszerűsített változatáról, azaz a sorok klasszikus: tükör, rák, tükör-rák változatai elhagyásával, a sorok adta 2-3-4-6-os hangcsoportjainak lehetőségeiről beszélt, sőt, ezeket szaxofonján is bemutatta. Előadása az európai, és ebből kifolyólag a tonalitás egyeduralmával “megvert” közönség, és persze a zenészek nagy része hangkultúrájától nyilván kissé idegen lehetett, miközben a nem temperált rendszereket, illetve az előre elhatározott hangsorokat használó zenekultúráktól mindez nem olyan idegen (makám-elv, ragá stb.). Sőt, itthon többek közt az egykori SzaMaBa zenekarban olyan szám is előfordult a múlt század '90-es éveiben, amikor a zenekarvezető gitáros rögtönzése alatt a másodgitáros dodekafon sorokat játszott zenei alapnak. Tehát előadásának témája nem előzmények nélküli még itthon sem.

            “Utólag okos az ember” tartja egy mondás, mivel a témához feltett kérdéseknél nekem nem jutott eszembe megkérdezni: a jazz rögtönzéssel és szabadságával mennyire van ellentmondásban a hangok egymásutániságának e kötöttsége? Ugyanis Európában nincs olyan kulturális hagyomány, mint az indiai ragák gat tételénél, amikor az előadó rögtönöz fix hangsorra, hogy a hallgatóság képes lenne érteni és értékelni a hallottakat. Viszont tudjuk, hogy például a jazz nagyzenekaroknál alkalmazott szólórészek sem mindig rögtönzések, inkább meghangszerelt szólamok, tehát a jazztől sem idegen az ilyen hozzáállás.

            Szünet után Martin Breternitz, a Friedrich Schiller Egyetem kutatója zeneszociológiai kutatásaiból tartott nagyon érdekes előadást: Hogy zajlik a jazzélet Németországban 2020-ban? Hálózatok, struktúrák, lehetőségek címmel. Először bemutatta egy országos kutatás eredményét, mely 1860 zenész válaszait összegezte, majd saját, lényegesen szűkebb körű vizsgálatait értékelte (26 muzsikus válaszolt neki). Kitért az intézmények, a finanszírozás, a pályázatok rendszere, az oktatás, továbbá az egyes muzsikusok egzisztenciális státuszára, az ebből eredő jövedelemkülönbségek tanulságaira. Spirituális célok, vagy önkifejezés, miért játszanak jazzt? Igazából olyan tanulmányról beszélt, melynek szintre minden pontja továbbgondolást vagy cselekvést feltételezne. Egy ilyen szintű kutatás a magyar jazz állapotokra is ráférne! Nem az állandóság bebetonozása, inkább a változtatás szükségessége okán.

Martin Breternitz a német jazzintézményeket a Coggle segítségével ábrázolta

 

            Szegedi Márton, a grazi Zene- és Előadó-művészeti Egyetem tudományos főmunkatársa, klasszikus gitár és zenepedagógiai végzettségű szakember. Előadása: a Stíluspluralizmus és interkulturális hatások Szabó Gábor életművében különösen érdekelt, hiszen egykoron én írtam az eddigi egyetlen Szabó-életrajzot, és kiadás előtt van ennek új változata is. Szegedi előadásában a tudós alaposságával, mégis közérthetően rendszerezte Szabó benyomásainak zenei megjelenését kottákkal és felvételekkel alátámasztottan. Néhány gondolata által még az is letisztult bennem, hogy milyen – általam ismert és emlegetett, de pontosabb szavakkal nem meghatározott – hangzásoknak mik a hivatalos, zenetudományos megnevezése (például: bordun-szólam). Minden előadást rövid kérdezz-felelek követett, melyben a közönség is aktívan kivette a részét.

            Ebédszünet utánra kerekasztal-beszélgetést hirdetett a műsorfüzet. Zipernovszky vezetésével Erdősi Péter adjunktus, Kurucz Márton filmszakember és Hartyándi Jenő szervező–kiadó a magyar jazz mint kulturális örökség témakörét boncolgatták. A címben jelzett kérdés: Kulturális örökség-e a magyar jazz? Ha igen, hogyan őrizzük meg? számomra és a jelenlévők többsége számára is álkérdés volt. Véleményem szerint, aki a felvetett kérdést kérdésnek, problémának éli meg, az valahol nagyon kikerült a tudományosság és a történelmiesség köréből. Mégis: ha a technikai adottságokat, szervezeti felépüléseket, aktív megtörténéseket megismerjük, akkor érzékeljük azt, hogy nincs ez ügyben minden rendben.

            Erdősi történész, aki az ELTE BTK Atelier tudományközi (interdiszciplináris) tanszékének adjunktusa, hosszan mesélt a kulturális örökség fogalmának és rendszerének kialakulásáról, mely tulajdonképpen a Nagy Francia Forradalomig vezethető vissza. Majd a Nemzeti Örökség meghatározásánál rátért a kulturális örökséggel kapcsolatos cselekvések szükségességére (gyűjtés, elemzés, rendszerezés, közzététel), illetve ezek törvényi hátteréről is szólt (2001/64).

            Kurutz, aki a Filmarchívum - Magyar Nemzeti Filmalap Zrt. gyűjteményezési és kutatási menedzsere, az egyes gyűjtési, archiválási módok nehézségeit, technikai-gyakorlati teendőit rendszerezte, és az evvel kapcsolatos óriási elmaradásról beszélt. Hartyándi pedig a jelenlegi kiadói, felhasználói és készítői oldal szinte reménytelen, anyagi és intézményi távlatairól beszélt, mint filmrendező és mint a Mediawave fesztiválsorozat szervezője, archívumának mindenese és a kiadványaik szerkesztője.

            Összefoglalva: a műfaj ugyan a kulturális örökség része, de a megoldásoknál hiányzik az állami szerep, és sok esetben csak jó szándékú amatőrök alapvetően forráshiányos tevékenységén múlik még, hogy mi marad meg, és egyáltalán megmaradnak-e a dolgok, alkotások, egyéb produktumok?
            A következő szimpózium előzetese szerint a cigányság és a jazz kapcsolatát kívánja boncolgatni. Az eddigiek alapján pedig bátran vállalom: “Jövőre, veletek, ugyanitt”!

 

Kiadvány pdf-ben. 

 

Fotó: Zipernovszky Kornél, Gács István

Müpa, 2020. február 8.