koncert

Art Blakey centenárium

2019. október 11.

Ma (2019. október 11.) van a legendás hírű dobos és zenekarvezető, Art Blakey születésének századik évfordulója. Pallai Péter tekint vissza a jazz óriás páratlan teljesítményére (bőségesen merítve Kerekes Györggyel közösen írott könyvükből, A Jazz Évszázadából).

 

A Pittsburgh-ben világra jött fekete fiú, amikor már pályát kellett választania, tisztában volt azzal, hogy bőrszíne miatt azokban az időkben vagy bányában vagy segédmunkásként, valamelyik gyárban kell majd dolgoznia. A BBC Világszolgálatának adott interjúban Blakey elmondta, hogy 14 éves korában megelégelte az acélgyári gürcölést, és autodidakta zongoristaként kezdte megkeresni a mindennapi betevőt. A végén már zenekarvezetővé avanzsált, csak éppenséggel nem ismerte a kottát. A zenekar egy olyan bárban talált magának rendszeres munkát, amelynek akkoriban – egyáltalán nem meglepően – gengszter volt a tulajdonosa, aki a nagyobb nyomaték kedvéért, revolvertől duzzadó zakóban funkcionált. Tehát, Blakey-t idézve, nem volt tanácsos vele vitatkozni. Egy nap a tulajdonos a szünetben odament Blakey-hez és közölte vele, hogy attól a naptól fogva dobolni fog. Vitatkozni egyáltalán nem óhajtva, de azért Blakey félénken megkérdezte, hogy mi az oka a döntésnek. A tulaj tömören csak annyit mondott, hogy talált egy jobb zongoristát. Minden bizonnyal igaza volt, mert a zongoristát Erroll Garnernek hívták. Az interjú nem terjedt ki ennek a zenekarnak a teljes történetére, noha érdekes lett volna megtudni, milyen zenekarvezetőnek bizonyult Garner, aki szintén nem tudott kottát olvasni. Szerencsére azonban mind Garner, mind pedig Blakey túlélte az epizódot.

 

Blakey 1939-ben már játszott Fletcher Henderson egyik tiszavirág életű zenekarában, onnan került a zongoristanő, Mary Lou Williams együttesébe, majd, Billy Eckstine bebop inkubátornak tekinthető zenekarába, ahol volt alkalma együtt játszani Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespievel is. Itt már kialakította azt a roppant lendületes stílust, amely a tányérokon iszonyatos tempót diktált, kiválóan pergetett és váratlan, Kenny Clarke-tól továbbfejlesztett „bombákkal” ösztönözte és színezte zenésztársai játékát. Blakey sokszor dallamosnak hangzó, jóformán kompozícióként felépített szólói nagyszerűen illettek egy fiatal zongorista, Horace Silver perkusszív zongorajátékához. Art Blakey a késői negyvenes években már vezetett egy nagyzenekart, melynek a Jazz Messengers nevet adta, de ezt a nevet később újraértékesítette, amikor közös együttest szervezett Horace Silverrel. 1954-ben a Blue Note Silvert kérte fel, hogy album felvétel céljából, - mert 1948-ban már megjelentek a 33-as fordulatszámú, mikrobarázdás nagylemezek is a piacon – szervezzen egy kvintettet. Ennek lett a tenorszaxofonosa Hank Mobley, trombitása a bebop iskolából kinőtt Kenny Dorham, bőgőse Doug Watkins és a dobosa, természetesen, Art Blakey. Silver szerzeménye, a „The preacher” (A prédikátor) majdnem lemaradt az albumról, mert a Blue Note társtulajdonosa, Alfred Lion szerint „túl ódivatú, senki nem fog rajongani érte”. Lion ritkán tévedett, de ez esetben nagyon nagyot. Szerencsére rákerült a „Horace Silver and The Jazz Messengers” című albumra és szenzáció számba ment jazz körökben is.

 

HORACE SILVER AND THE JAZZ MESSENGERS: The Preacher (1955)

Ez a valóban régimódi, gospel ízű szám, témáját tekintve, köszönőviszonyban sem volt a beboppal, ritmikájában ott volt a fekete templomi dalok „backbeates”, vagyis a második és negyedik ütemre történő tapsolhatása, míg Kenny Dorham és Hank Mobley blues-ízű, majdnem vokál-szerű szólója, Silver ütőhangszerszerű zongora kísérete, táncolhatóvá, élvezhetővé tette a nem beavatottak számára is a felvételt. Silver ismétlődő és egyszerű frázisokkal teli szólójára nagyszerű riffekkel reagálnak a fúvósok. Hatalmas hangulata van a számnak, ami vidám, boldog, felszabadult, nélkülözi a bebop gyakori zaklatottságát. Ha az ember belehallgat az USA déli államaiban még mindig létező afro-amerikai kórusok zenéjébe, de még inkább a híres népdalkutató, Alan Lomax által az ötvenes évek végén készített helyszíni felvételeibe, akkor azonnal hallhatja, honnan származik a zene, amit a fiatal Horace Silver édesanyjával még a connecticuti fundamentalista gyülekezetekben hallhatott, és ami a „The Preacher”-en is ott hagyta a lenyomatát.

A Blakey-Silver kombináció tekinthető az ún. hard bop stílus melegágyának. Silvernek kifogyhatatlan tehetsége volt, hogy jazz sztenderdeket jóformán kirázzon a kisujjából. Ezen az első Jazz Messengers albumon hangzott el egy másik is, a „Doodlin’” melynek vokál változatát mindmáig hallhatjuk világszerte. Ez egy közép tempójú blues, amelyen Silver zongorajátéka még csak kalapot sem emel hőse, Bud Powell újításai előtt, hanem a fekete amerikai folklór mélyére hatol, gazdaságosan ritmikus billentéssel. A fúvósok akár a 30-as évek Kansas Cityjében is játszhatták volna, amit a „Doodlin’”-on hallunk, kiváltképp, amikor Silver egy darabig majdnem, hogy boogie kíséretet produkál Kenny Dorham szólója alá. A legérdekesebb azonban Silver és Blakey viszonya, mert ez a felvétel ékesen tanúsítja Silver ütőhangszerszerű zongorajátékát és Blakey visszafogott, de kifejezetten melodikus dobjátékát.

 

HORACE SILVER AND THE JAZZ MESSENGERS : Doodlin’ (1954)

Silver partnere, Art Blakey, a Jazz Messengers név kitalálója vitte tovább egykori közös zenekarukat, amely a ragyogó fiatal tehetségek melegágyává vált. Valóságos névsorolvasást igényelne, hogy a több mint egy emberöltőn át működő formációban kik fordultak meg, de elég tetemes lista lesz csak a legragyogóbbak felsorolása is. A 17 zongorista közül, Horace Silveré mellett, említést érdemel Wynton Kelly, Bobby Timmons, Kenny Drew, Keith Jarrett és Cedar Walton neve is. A Jazz Messengers hosszú élete során 22 szaxofonost „emésztett fel”, akik közül lehetetlen kihagyni Kenny Garrettet, Lou Donaldsont, Benny Golsont, Johnny Griffint, Branford Marsalis-t, Jackie McLeant Hank Mobley-t vagy Wayne Shortert. A 15 megkerülhetetlen Clifford Brown, Donald Byrd, Freddie Hubbard, Wynton Marsalis, Lee Morgan és Woody Shaw nevének az említése. A 10 harsonás közül talán Curtis Fuller, Robin Eubanks, Frank Lacy, Julian Priester, Slide Hampton és Steve Turre a kihagyhatatlan. A Jazz Messengersben 17 bőgős, köztük Curly Russell, Doug Watkins, Wilbur Ware, Reggie Workman és Stanley Clarke is megfordult, de csak két gitáros játszott náluk a több mint 30 év alatt: Bobby Broom és Kevin Eubanks. A jazz világa nem csak fantasztikus dobjátékáért, de tehetségkutató és tehetséggondozó tevékenysége okán is rengeteget köszönhet Art Blakeynek. Az olvasó akármelyik korszakába hallgat bele a Jazz Messengersnek, azokat is beleértve, amelyek olyanokból álltak, kiknek a neve fent nem szerepel (noha mind első osztályú zenész volt), mindig ugyanazt a vérbő, dinamikus, elemi erejű, de követhető, ritmikus zenét kapja.

 

ART BLAKEY AND THE JAZZ MESSENGERS A Night in Tunisia (1960)

Itt Lee Morgant hallottuk a trombitán, Wayne Shortert szaxofonon, Bobby Timmonst zongorán, Jymie Merrittet a bőgőn és természetesen a lehengerlő és fénykorában már korántsem visszafogott Blakeyt a dobokon. Teljesen egyéni ízlés kérdése, hogy ki melyik felállást tartja a legjobbnak, de e könyv szerzői szívéhez a legközelebb a hatvanas évek első felének Art Blakey csapata áll, amely a trombitás Freddie Hubbard, a harsonás Curtis Fuller, a tenorszaxofonos Wayne Shorter által alkotott frontvonal lenyűgöző tehetségét kombinálta a zongorista Cedar Waltonéval, és természetesen a zenekarvezető-doboséval, változó, de ugyancsak nagyszerű bőgősök kíséretében.

Egy 1963-ban fogant nagyszerű felvételüknek külön története van. Miután a jazz a hatvanas évek második felétől nem is hét, hanem majdnem háromszor hét szűkös esztendőt volt kénytelen átszenvedni, a nyolcvanas évek második felében egy kisebb reneszánsznak örvendhetett a műfaj. Érdekes módon a roppant népszerű angol disc-jockey Gilles Peterson volt ennek az újjászületésnek az egyik motorja. Art Blakey a lemezlovas egyik korai hőse volt és a nyolcvanas évek második felében, egy észak-londoni klubban feltette a fiatal, javarészt fekete táncoló közönségnek a Jazz Messengersnek a legendás New York-i Birldand klubban élőben felvett „Ugetsu” című albumáról a „Ping pong” című számot, amelyet a fent említett csapat Reggie Workmannel a bőgőn, felvillantotta a mindenkori Messengers minden előnyét. A parketta pillanatok alatt megtelt a jazzről halvány fogalmakkal sem rendelkező, de annál lelkesebb táncosokkal. 

 

ART BLAKEY & THE JAZZ MESSENGERS: Ping Pong (1963)

Ezen a felvételen csúcsformában hallható a műfaj két akkori nagy – és rövidesen be is teljesült – reménysége, Wayne Shorter, ez a csodálatosan invenciózus szaxofonos, akit egy évre rá Miles Davis elcsábított Blakeytől, és a Fats Navarro által megalapozott, majd Clifford Brown által tovább vitt, nyitott hangzású, kiteljesedett tónusú, letisztult és mégis nagyon modern trombitás vonulat új megtestesítője, Freddie Hubbard. De a „Ping Pong” sikere a táncparkettán mindenekfelett egy negyed évszázadra visszanyúlóan igazolta a „hard bop” sikerét az ötvenes és a korai hatvanas évek afro-amerikai, de fehér közönségének körében is.

Blakey színes figura volt, négyszer házasodott és tíz gyereket nemzett, legalább is hivatalosan tízről tudunk, de a műfaj szempontjából igazi jelentősége a korábban felsorolt (akkor még)  ifjú titánok felnevelésének volt, akiket Blakey szintén gyerekeinek tekintett.