fbpx

Még mindig emelkedőben… / Gregory Porter – Still Rising

2021. december 16.

Találó ez a cím, hiszen a jelenlegi jazz-színtéren a férfi énekesi kategóriában alighanem Gregory Porter a No. 1 és még mindig emelkedőben van. A füles sapkás jazzikon lemezei nagyon népszerűek, de szerencsé(nk)re három alkalommal is láthattuk hazai színpadon: a Veszprémfeszten, a Müpában és a MoMSport színpadán is.

Az idén éppen 50 éves simogató, de ha kell érces bariton énekesi pályája meglehetősen későn indult, amely aztán az utóbbi másfél évtized során szédületes karriert hozott.  Protestáns lelkész édesanyja volt az, aki felismerte tehetségét és arra ösztönözte, hogy annyi más fekete gyermekhez hasonlóan a templomi kórusban énekeljen. Ő azonban inkább az amerikai futballban jeleskedett, de amikor édesanyja haldoklott, megfogadta, hogy nem hagyja veszendőbe menni istenadta, csodálatos hangját. Szerencséjére a neves fuvolista, Hubert Laws és annak énekesnő húga, Eloise meghívták egy-két lemezfelvételre, ami aztán elindította a pályán a késői 20-as éveiben járó „ifjoncot”. Már 30 éves volt, amikor világhírnevet hoztak számára olyan saját albumai, mint a „Water” és a „Be Good”. Ahogyan mondani szokás: a többi már (jazz)történelem, vagy tündérmese, hiszen az utóbbi években a legfontosabb jazzfolyóirat, a Down Beat kritikusi- és olvasói rangsorolásaiban eleinte Kurt Elling után a második helyen végzett, aztán már felváltva vezettek. De nem is ez a lényeg, a legfontosabb az, hogy a jazzműfajban ismét feltűnt egy minden eddigitől eltérő, szinte operaénekesi hanggal megáldott tehetség. (Ha valakihez hasonlíthatom, az a Basie Band legendás énekese, Joe Williams.)

Porterről még azt is el kell mondani, hogy – ugyancsak édesanyja jóvoltából – a „tiszta forrás”, Nat King Cole művészete is rendkívüli hatással volt rá tinédzser éveiben. (Csak zárójelben: ajánlom fiatalabb olvasóink figyelmébe is ennek a nagy amerikai fekete művésznek a tevékenységét, mert az is sokatmondó tény, hogy a nagy díva, Diana Krall is egyik túlvilági mentoraként tartja számon.) Persze készített egy Nat King Cole emléklemezt is. De szóljunk itt még az ikonikus füles sapkáról is, hiszen ez olyan jellegzetessége Porternek, mint volt Lester Young „pork pie” kalapja, vagy Gillespie 45 fokban megtört trombitája. A hidegtől védő sapkát a brit katonák használták a 19. század közepén a krími háborúban és egy Szevasztopol melletti településről kapta a balaklava nevet. Porter kezdetben egy műtét nyomainak leplezésére használta, aztán tulajdonképpen „védjegyévé” vált a furcsa fejfedő.

A lemez egy sajátságos „best of” album. Igaz nem a klasszikusnak számító formában, ugyanis az a megszokott, hogy a „best of” lemezeken az illető művész korábban már megjelent nagy sikereinek válogatása található. Ez esetben a helyzet jóval bonyolultabb. A két korongon összesen 34 dal hangzik el, amelyeknek egy része Porter korábbi nagy sikerei közül való, de új feldolgozásban, számos dal pedig közös felvétel a kortárs jazz nagy énekes sztárjaival Dianne Reeves-től Lizz Wrightig. Ettől már csak az olyan remixnek nevezhető felvételek még meglepőbbek, amelyeken olyan régen elhunyt világsztárokkal énekel, mint Nat King Cole vagy Ella Fitzgerald! Nem is Amerika lenne, ha nem készülne egy ilyen album karácsony előtt. (S ez nem csupán az én véleményem, de a nemzetközi kritikákban is olvasható efféle gyanakvás.)

Azt persze elmondhatjuk, hogy a szelíd óriás, a jól bevált alapkíséretként, valamint a produceri tevékenységet illetően is a jól bevált régi embereit vette igénybe (akikkel mi is találkozhattunk pl. a MoMSport koncerten 2018-ban): Chip Crawford zongorázik, Tivon Pennicott játszik a tenorszaxofonon,  Jahmals Nichols bőgőzik, a cseh Ondrej Pivec bűvöli a Hammond orgonát, Emanuel Harrold dobol. Persze vannak olyan tételek, amikor az említett felállás játszik, máskor pedig egyesek ezen a számon, de másokkal és így tovább… Ugyanis sokszor a jazzes alapegyüttes (persze nem azonos felállásban) különféle nagyzenekarok (a London Szimfonikusok, a Prágai Filharmonikusok, a Royal Szimfonikus Zenekar, a Budapest Art Orchestra, a holland Metropole Orkest)  társaságában muzsikál, de még nagyobb szaxofonkórussal kísért jazz big band is akad a kisérők között. A mai technikai lehetőségek  lehetővé tették, hogy a felvételek a világ különböző pontjain készüljenek, New Yorktól Londonig, Párizstól Prágáig, New Orleanstól Budapestig.  És ha már a jól bevált kapcsolatokról szóltunk, akkor a hangszerelések készítői, a producerek, sőt a keverés munkáját végző hangtechnikusok között is feltűnik a régi barát Kamau Kenyatta neve, aki voltaképpen elindította az érces hangú croonert a fényes pályán.

A felvételek 2014 és 2021 között készültek a már említett legváltozatosabb helyeken, stúdiókban és koncerteken. Egy érdekes példa: Stingnek az It’s Probably Me c. dalát a híres stockholmi Konserthus –ban rögzítették a Polar Music díj átadásán és svéd muzsikusok kísérik, köztük az Esbjörn Svensson halála miatt árván maradt E.S.T. két oszlopa: Dan Berglund bőgős és Magnus Öström dobos… A repertoár meglehetősen változatos, a számok fele Gregory Porter szerzeménye (köztük a Liquid Spirit, az 1960 What?, az If Love Is Overrated vagy az I Will), de hallható pl. a My Babe, a nagy blues énekes Willie Dixon szerzeménye, közkedvelt Richard Rogers standard, az említett Sting szám, vagy Troy Miller és Moby kompozíciók a művész barátaitól.

Ami – többek között – egyedülállóvá teszi ezt a dupla lemezt az a példátlan gyakorlat, hogy jóformán minden szám más felállásban, a legváltozatosabb helyszíneken készült. Így aztán a 10 oldalas kísérőfüzet nem más, mint a 34 track precíz diszkográfiája.  Anélkül, hogy ezeket részletezném, csak az egyetlen magyar vonatkozású dalt említem: az első korong 15. száma a Why Does My Heart Feel So Bad? 2020. február 26-27-én a Budapest Art Orchestra közreműködésével készült egy bizonyos 22 stúdióban (alighanem a Magyar Rádióról van szó). Az említettek következtében nem is lehet egyértelmű véleményt kialakítani a produkcióról, mert elmondható, hogy ehhez hasonló lemezzel még nem találkoztam sok évtizedes jazzszakírói tevékenységem során.  Ezért a lemezajánlóink esetében megszokott gyakorlattól el kell tekintenünk, mert a diszkográfia puszta közlése is oldalakat tenne ki. (Csak egy példa: miközben a Budapest Art Orchestra kapcsán egyetlen magyar név sem kerül közlésre, az első korong 17-es tétele esetében, amelynek vonós kíséretét a Prágai Filharmonikus Zenekar készítette, mind a 38 cseh zenész neve szerepel a kísérőfüzetben. Nos, ez legfeljebb arra jó, hogy a recenzens emelt fővel mellőzze a diszkográfia közlését…)

Mindez azonban semmit sem von le az album értékéből. Still Rising, azaz Még (mindig) emelkedőben… a lemez címe, és nem az egyik dal címe szolgál egyúttal a remek Blue Note dupla album megnevezéseként. Gregory Porter ugyan későn kezdte művészi pályáját, de üstökösként indult és még mindig emelkedik.  Kíváncsian várjuk a további fejleményeket!

 

Blue Note, 2021

 

CD 1

  1. Hey Laura
  2. Liquid Spirit
  3. Revival
  4. Illusion
  5. 1960 What?
  6. L.O.V.E
  7. Holding On
  8. Concorde
  9. If Love Is Overrated
  10. I Will
  11. Real Good Hands
  12. My Babe
  13. Bad Girl Love
  14. No Love Dying
  15. Why Does My Heart Feel So Bad?
  16. Dry Bones
  17. Love Runs Deeper
  18. It’s Probably Me

CD2

  1. Natural Blues (with Moby & Amythyst Kiah)
  2. Don’t Let Me Be Misunderstood (with Jamie Cullum)
  3. Raining in My Heart (with Buddy Holly)
  4. People Will Say We’re in Love (with Ella Fitzgerald)
  5. GrandMas’ Hands (with Ben L’Oncle Soul)
  6. Christmas Prayer (with Paloma Faith)
  7. Insanity (with Lalah Hathaway)
  8. Make Someone Happy (with Jeff Goldblum)
  9. Fly Me To The Moon (with Julie London)
  10. Satiated (with Dianne Reeves)
  11. Have Yourself a Merry Little Christmas (with Renée Fleming)
  12. The Girl From Ipanema (with Nat King Cole)
  13. Water Under Bridges (with Laura Mvula)
  14. Right Where you are (with Lizz Wright)
  15. Heart and Soul – (with Yo-Yo Ma & The Silkroad Ensemble, Lisa Fischer)
  16. Making Love (with Trijntje Oosterhuis)